Sápadt nappalok szilárd közönye örvénylett egykor az idő barlangrendszerében, míg végül (végtelennek tetsző percek áldozatai árán) sikerült felépítenem a kastélyt, átemelvén alakját álmaim pusztaságába, a gondolat tükör-csarnokának mélyéről.
Feledvén az emlékeket és a felejtést, őszi éjszakákat fonva a rettentő borda-szirtekre, ahol az illatos avar-ködbe merült ősi sírok szellem-szeretői táncoltak, szél-szaggató magabiztossággal álltam a kastély előtt, s ablakaiban a szétomló arcokat csodáltam.
Vak tekintetem szempilla-kardjai felfeszítették a kastély ajtaját: a hullámzó falak között a homály buzogányai néha megsebezték a sötétséget, ilyenkor a sajgó sebből előcsordult az elfeledett gyertyafény, és a levegő tömjén-tunikája körbetekerte lomha érzékeimet.
Átléptem az ideák küszöbén…
Éberségem rémisztő sárkányként lebegett felettem: felidézhetetlen korok emlék-akaratának engedelmeskedve ismeretlen növényeket, gigászi sárkányokat, pajkos sellőket, komor mermanokat rajzoltam a falakra, melyek szüntelenül hanyatlottak, majd újjászülettek, mintha csak az lett volna a rendeltetésük, hogy a kezdet és a vég perceit újra és újra szemléltessék.
A kastély lassan öntudatára ébredt. A téglák nedves anyaggá váltak, az ablakok összenőttek, mint a szétvágott sebek, majd hangok szűrödtek át az építmény pórusain: a kaszák éles csengése, a kardok kegyetlen suhogása, a haldoklók nyomasztó hörgése, és az újszülöttek keserves sírása az első napfény-pehely érintésétől, amikor is tudatosul bennük, hogy rabjai lettek egy végtelen életnek.
Aztán egy álomba ragadt percben, a kastély visszazuhant az öntudatlanság sivatagába. A téglák újra száraz kövekké lettek, az ablakokat szétfeszítette a félelem.
Egy sápadt gyertya lángolt egy ódon tükör előtt, tekintetem leláncolt szörnyetegként vonaglott pupillám kráterében.
Belenéztem a tükörbe…
Láttam, hogy rám mosolyog a saját tükörképem, igen, gúnyosan mosolygott, még akkor is, amikor felkötöttem magamat az értelem vaskos kötelével.