Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Iszonyat

, 303 olvasás, leguan , 3 hozzászólás

Halál

A nyugtalan eső zavart kopogása, az áttetsző víz-selyembe vont ódon ablakon átszűrődő árnyékok tánca sűrű, ragacsos olajként ivódik bele béna és elgyötört tehetetlenségben sínylődő elmém hajnali csillagként halványuló józanságába.
Már nem számolom a végtelenné nyúlt órákat és perceket, hiszen jól tudom: a kilátástalan és mélységes éjszaka örökkön-örökké béklyózni fogja zaklatott gondolataimat.
A sötétség, a mély sírban honos sötétség, mely a biztonság hamis illúzióját nyújtó dohos falakon belül terjeszkedik, mint egy lélek-sorvadást terjesztő járvány, összefüggő, hullámzó sáska-hadként közeledik felém, tágra nyílt szemeimen keresztül az agyamba hatol, kiéhezett termeszként járatokat rág a folyékony bizonytalanság számára, s mit maga után hagy: lángoló téboly és maró félelem.
Az eső ostora egyre vadabbul csapkodja ablakomat, s mint a közelgő Ítélet napján a holtak, feltámad az Észak börtönéből szabadult szél is, furfangos tolvajként bemászik az apró réseken, s kripta-jelvények súlya alatt nyögő holtak megtört akaratának vércseppjeit nyújtja cserébe elrabolt biztonságomért.
A vihar vadul tombol odakint, s hozzám szellő-ivadékok jönnek látogatóba, pajkos gyermekei a világot igazgató erőknek… Mitől, ó, vajon mitől rettegek hát? A manóként táncoló alakok nem mások, mint a szél-ifjakkal keringőző gally-leányok! De… de akkor mi ez a förtelmes, zavarbaejtő, vadul sípoló hang?
A bűzös halál rothadó anyagától eldugult orr-torzók gyötrő sípolása ez? Vagy pokolból szökött, idegen erők gyalázatos megnyilatkozásai? Hol késik a pirkadat? Hol téblábol az áldott napsugár? Csak a nyugtalan eső kopog ablakomon, s ritmusa megbomlott józanságom egykor még feszes húrjain pendül.
Elég volt! Elég! Szólj hozzám, Te rettegett Sötétség! Milyen elfeledett alakban törsz reám? Miért akarod hitvány, rongy életemet?
De válasz nem jő… Csupán hegyes karmok komor kopogása furakszik hallójárataim titokzatos, még fel nem fedezett mélységei felé.
Szemhéjaimat összehúzza a félelem, ám valami megnevezhetetlen akarat apró rést feszít közéjük. Bolond, bolond Végzet! Bolondabb minden színpadi komédiánál, melyeket élces mesterek alkottak az urak okulására! Kegyetlen, ó, kegyetlen Iszonyat! Kegyetlenebb minden római zsarnoknál! Egy vizenyős hantból kélt asszony csúf teste lebeg előttem! Szemei sárga löszfalba vájt komor üregek, szájában a rothadó ínyekbe bújva ősi átkok szunnyadnak, s oszló máj-színű nyelvével, melyet ellepnek a duzzadt kelés-bimbók, lenyalja szivacsos ajkairól a szótlanság dölyfös herpeszét!
Előreomló, csillogó ősz haja beteríti arcomat, majd távoli hangon zokogni kezd, végül felemeli a fejét, s üres szemgödreiben a tökéletes, pokolból metszett sötétség mélyén lebegve, önnön arcomat látom, aztán borzalmas változás következik be, felfoghatatlan történés: testet cserélve állunk az éj bálványa előtt.
Kívülről látom önmagamat. Mozdulatlan testem elfehéredő erdejében lakmározva, a pusztulás férgei letisztítják csonka csontjaimról a rothadó hús legutolsó grammját is…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 317
Regisztrált: 0
Kereső robot: 24
Összes: 341
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.9729 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz