/Sugárúton/
Gondolatban a város csöndes és halk,
Tompán merengve járom a sugárutat.
Sugarat, mely ama fénylő csillagból szökik,
S fénylik acélosan a Világnak könnyein.
Világ könnyein, mely a szemembe tükröződik,
És alázatosan leolvad a széttört lelkemig…
Lélektől lélekig zúg ama sugár,
Bűbájos reményt az kecsegtetve vár.
Vár egy lélek, s már ontja azt a sugarat,
Szikrázik, s gyengéd reményt álmosan ad.
Lehunyom a szemem, hogy ne lássa a könnyeket.
S ne vegye észre benne a félelmet és kétséget.
Világ könnyei ez, amit én tudok,
És bátran vetem felétek, álnokok!
Fáj, ami szikrázik és reményt ad,
Oh, bárcsak lehetnék már végre szabad!
Szabad lehetnék, s a Világnak könnyeit,
Nevetve törölném le homályos csillagain.
Csillag! Drága csillag, hát miért vagy messze?
Hogy sose érhesselek el majd nevetve?
Sajnos, nevetni nem tudok miattad,
S a keserű könnyek a helyükön maradnak.
Szabadságom általad örökre elveszett.
Így behunyom a szemem, hogy ne lássatok engem.
Szikrázz és fájjon, aminek fájnia kell!
Adj reményt, ami többet már nem érdekel!
Én álmosan úgy is eltüntetlek örökre…
Te szörnyű, Világnak nevető könnye.
Megjegyzés: 2010.11.11
Online látogatók:
Látogató: 58
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17 
Összes: 77
Jelenlévők:
