Szerdai nap volt életem nagy napja, mikor az első munkaszerződésem megkaptam, háromórányi űrlaptöltögetés után.
No persze, az nem akármilyen három óra volt.
Pontban délután háromkor, szolid mosollyal az arcomon megjelentem a munkaközvetítő irodában. Reményem, hogy most kevesen lesznek hamar elhagyott, mivel a sor végét már az ajtóban megtaláltam.
Közel ötven perc, "bal lábamról a jobb lábamra" lépésgyakorlat után, elértem a kis üveg ablakig, ahol már régi jó ismerősként fogadtak:
- Neve – kérdezte az unott arcú néni.
- Jóska Sára. Munkaszerződés aláírásra jöttem – válaszoltam büszkén és vártam, hogy a már kész iratokat elém tolja átolvasásra, aláírásra.
Ehelyett kaptam egy regényhez is elegendő papírhalmot.
- Töltse ki, értelemszerűen. Javítani tilos! Rontott lapot nem tudok kicserélni. – azzal kinyomta a kalitka ablakán a paksamétát.
Mint az érettségiző diák a matematika tételeket, olyan félve lapoztam át az adatlapokat.
Személyi adataim, rendben. Ezek természetes hogy kellenek, hiszen én fogok itt dolgozni, juttatást kapni a munkám után, s persze adózni is nekem kell majd.
Családi állapotom… ez egy kicsit elgondolkoztatott… miért is kérdezik, hiszen ha lenne is társam, nem biztos, hogy ő is itt akarna dolgozni. Lehet, hogy kiakarnak házasítani…
Gyermekei száma, koruk… ez megint csak érthetetlen volt számomra, de lehet csupán azért, mert még nincs gyermekem, így nem foghatom fel ennek e kérdés fontosságát a munkáltató szemszögéből. Bár, ha jobban belegondolok, lehet hogy csak az utánpótlás miatt kíváncsiak ennyire.
Betegségei, ha vannak… eddigi orvosi kezelései… ajaj, itt már egy kicsit elbizonytalanodtam a számomra még mindig ismeretlen munkaterület miatt.
Van-e allergiája valamely vegyi anyagok iránt… ekkor átforgattam a papírjaim, hogy jó szerződés alapanyag van-e a kezemben:
- Huh, rendben, itt a Valamit Gyártó Cég pecsétje – könyveltem el megkönnyebbülten, hogy még sem egy vegyi üzem akar alkalmazni.
A tizedik lap után, őszintén megmondom, már-már feladtam és a menekülésre gondoltam, mikor jóanyám szavai jutottak eszembe: "Meg tudod csinálni, Sára!"
Erőt vettem hát magamon és a hátralévő öt-hat lapot, mint egyszeri ember a totószelvényét úgy töltöttem ki, fix x-re.
Öt előtt néhány perccel már újra az ajtóban álltam, a sor végén.
Megint ötven perc, "bal lábamról a jobb lábamra" lépésgyakorlat után, végre benyújthattam a munkaszerződéshez kért adatokat.
- Kérem várjon, míg szólítják – mondta a már megszokott hang gépiesen.
És én vártam. És vártam és vártam…
Háromnegyed hatkor, mintha orgonák zengtek volna fel egy szentmisén, megjelent Valaki úr és a nevemet kiáltotta.
- Itt, meg itt, meg itt…, írja alá – mondta és kezembe nyomta a tollat.
Én szerényen elkezdtem lapozgatni az iratokat, tapasztaltabbak tanácsa szerint átszerettem volna olvasni mindet, mielőtt aláírom.
- Mit keres? Ne lapozgasson, írja alá. Nem látja még mennyien várnak?! – és a mögöttem lévő sorra mutatott – mi is emberek vagyunk, szeretnénk még ma haza jutni. Majd otthon átolvasgatja.
Nem volt mit tenni. Gyöngybetűkkel odakanyarintottam a nevem, pontosan öt helyre.
Valaki úr határozott mozdulatokkal szétszedte a lapokat és egy stócot a kezembe nyomott.
- Reggel hatkor várja a gyár üzemorvosa.
Másnap négykor keltem, hogy a cég autóbuszát időben elérjem.
- Magát nem ismerem, van céges kártyája? - mordult rám a sofőr, mire elővettem a munkaszerződésem, s mint egy úti-passzust felmutattam. – Rendben, jöhet – morzsolta ki a szavakat alig nyitott szájjal.
Jóval hat óra előtt, már az orvosi rendelő előtt várakoztam. Széket, messze s távol sem lehetett találni, így le-föl járkálással, faltámasztással próbáltam kitölteni az időt, melyről ma már úgy vélem, szintén egy teszt volt, az állóképesség tesztje. Ugyanis, aki képes legalább két órát a folyosón egyhelyben állni, fizikailag megfelel a munkára.
Nyolckor végre megérkezett a Doktor úr. Röpke pillantást vetett a folyosó ideiglenes lakóira, sóhajtott egy nagyot és eltűnt a rendelő ajtaja mögött. Néhány perc múlva friss kávé illat és kacagás szivárgott ki a szobából, majd fél óra elteltével végre kinyílt az ajtó, s kilépett rajta egy igen termetes asszonyság, gondosan befésült konttyal a fején.
- Kérem, adják ide a szerződéseiket! – és széles terpeszben az ajtófélfának támaszkodott. Mindenki megindult felé, s ettől kicsit megrettenve, közénk dobta a mondatot:
- Érkezési sorrendben, mert ugye, rend a lelke mindennek!
Így került az én papírom elsőnek a kezei közé.
- Na végre! – gondoltam – akkor talán most már kezdődik a rendelés. – és szorosan az ajtó elé álltam.
De tévedni, főleg jól tévedni, emberi dolog.
Kilenc óra is elmúlt, mikor az első embert beszólították, na persze, hogy nem érkezési sorrend szerint:
– Gyere Katikám! Mondd, édesanyád jól van…
Már több mint négy órája vártam, mikor végre behívtak.
- Vérnyomása? – érdeklődött a Doktor úr.
- Köszönöm, van.
De nem hitt nekem, mert megmérte. Aztán a hátam mögött suttogni kezdett:
- Ismételje, amit mondok – és összefüggéstelen szavakat kezdett sorolni, én meg visszhangoztam neki.
- Hallás rendben – könyvelte el a kartonomon.
- Olvassa el a táblát – mondta, s közben a noteszében kotorászott.
- 42, 78, 31… 73… made in China – pergettem fel az eseményeket.
- Jaj, azt már nem kell, csak a számokat! - Pirike, majd az alsó sort törölni kell, mert csak megzavarja a pácienseket.
- No, rendben is vagyunk – mondta – Ön megfelel az elvárásainknak, munkába állhat - és nyomott egy bélyegzőt a szerződésem hátuljára.
- Most menjen a munkafelvételishez, adja le a papírjait és vételezzen munkaruhát.
A munkafelvételis egy idősebb férfi volt, olyan százötven centi mély és minden centijére jutott egy kiló. Fején hatalmas, régi SZTK szemüveggel, arcán bárgyú mosollyal fogadott.
- Látom sikeres volt az egészségügyi vizsga. Már hozom is a munkaruciját kedves. Hányas a mérete, igen látom 42-es modell, mondani sem kell. Valamikor úri-szabó voltam.
Hiába próbáltam a "mesterrel" vitába szállni, hogy én 168 centi magas 50 kilós lány vagyok és csak 38-as méretű ruhára van szükségem, illetve a lábam is csak 39-es, ragaszkodott az általa megállapított garnitúrához.
Így ama bizonyos munkaruci, mely egy sötétkék kantáros nadrágból egy hozzáillő gombos kabátból és fekete pólóból, valamint egy bütyökgenerátor 40-es kőkemény bakancsból tevődött össze, úgy lógott rajtam mit egy bohóc ruha, de a madárijesztő se állt messze tőlem.
- Így ni – mondta elégedetten a munkafelvételis. – tökéletes, teljes menetfelszerelés. Most már csak alá kell írnia, hogy átvette a holmit húszezer forint értékben és reggel már kezdhet is.
De még mindig nem mondta el senki, hogy mi lesz a munkám.
Nem baj, holnap talán majd kiderül.
Folytatás…
|
Online látogatók:
Látogató: 42
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 60
