Norah kikelt az ágyból. Vetett egy pillantást az alvó férfira, majd a szobában álló hatalmas tükörben szemügyre vette magát. Kereste magán a sebeket. Pedig már régóta tudta, hogy azokat soha se fogja megtalálni a testén. De ott voltak. Valahol mélyen a bőr, az izmok alatt, erek, idegek csontok között futva.
Nem értette mit keres itt. Megint. Ugyanaz a szituáció újra meg újra. Ugyanaz a szerep. Csak a társ és a helyszín más mindig. Hihetetlen gyakorlata van. Mint egy színésznek, aki minden nap eljátszik egy darabot évek óta, már a főpróba is felesleges, hisz úgyis tudja, mi a dolga.
Hiába. Ezzel a kiállással, arccal és testtel mindig övé lesz a főszerep. Nincs, aki ezt elvenné tőle. Pedig néha elgondolkodik, hogy milyen lehet visszaadni a forgatókönyvet, és azt mondani:, Én ezt nem akarom. Játssza el más!" De sose tette meg. Mintha vonzaná a naponta változó díszlet és a társ.
Más a park, más egy konferenciaterem, más egy hotel, egy kollégium és a kalandvágyó ifjak agglegénylakása a hatalmas ággyal, a tükörrel, a piros sötétítőfüggönyökkel, amik a reggeli fényt is csak bordó árnyként láttatják.
Más a költő, más a nős, más az elvált, más a kamasz, más a fent említett agglegény a puccos hálójával. Izgalmas? Nem. Szánalmas… Inkább.
Minden előadás egy újabb seb. Pedig a cél az lenne, hogy gyógyítsanak egy régebbit. De az nem múlik, és estéről estére újakat szerez.
Összeszedi a gondolatait és magára mered a tükörben. Felöltözik, némi rúzst ken a szájára, és kisétál a szobából. A függöny lehullt a színpadra. Egy pillanatra még megtorpan. Mintha nem hajolt volna meg az előadás után, de aztán rájött nincs kinek. Távozik a színházból. Most egy darabig – estig – nem színész.