Arccal fekszem a sötétedő fenyvesben,
Túl sok a fény bennem, el kell fednem!
Alkonyodik: várlak-fénytelen lett az éj…
Ősz van, mégis hószagú fellegek gyűlnek…
Az öreg fenyők alatt hangok susognak,
Zörgő levelét széttapossa az újhold árnya.
Lelkem odvába menekül előlem a tudat:
Elmentél, és nem leszel többé velem. Várlak.
A hangod, az arcod-üregekbe rejtőzik előlem.
Hogy igaz voltál, s nem csak árnykép-emlékeztet:
A gyötrő fájdalom-és édes, ahogy széjjeltép…
Bennem valami átváj a perctelen mába: elmentél…
Túl sok a fény bennem, bántja szemem,
Őrlődik a bezárt rém arany szemedben.
Rejtsétek el fenyvesek, őt,-és engem is,
Hogy szenvedek, mert felejtenem kéne őt!
Csillagfény pillant rám, félre néz tétován,
Tompult fényekkel villan szemembe egy barát.
A fájdalom torzítva tép, túl sok a fény bennem…
Arcomban, mi szép volt, bánat alá temetem.
A ház előtt út vezet, ha ránézek, ezüstös villám,
Esőben ázott, félőrűlt vagyok-csak egy csillám…
Visszazár szobámba az őszi eső, látja csatakom:
Kinek mindig fontos volt, hogy szép legyen álmom,
S hallgatom, hogyan mossa el, mit ujjad írt párkányomon.
Megjegyzés: Az Újhold Bella szemszögéből/Twilight/