Mit sem törődve örökké-holt
szirmom
magammal született
csendes fájdalmával,
mögötted hallgató
öreg
asztalodon félretett
vázád
színes virágait
vettem kezembe ma
sorban és egyenként.
Ahányat lép
naponta egy-egy perc,
ahányszor szalad,
iramlik
gondolatom feléd,
ködbe veszett
esték
szeméből olvasva
rendezem át
ezerszer is ha kell
álmaid virágát,
csak
add egy pillanatra
tekinteted újra,
csak szólj,
hogy az ég még kék.
De nem figyelsz rám
most sem,
nem látsz,
nem hallhatod léptem,
csak
lámpád fénye ébren,
s olvasod mélyülten
életed
hajdan megírt könyvét.