Ártatlan haragtól torz szád taszít engem a mélybe,
árnyaktól riadó, visszhangos létem nihiljébe.
Karmesterként kíséred a gyűlölet mély dallamát,
bezárod közös életünk, valamennyi ablakát.
Szemem esdekel világító, hajlékony lényednek,
a csend vájja fülem, nem tudod, mennyire szeretlek.
Fénylő mozdulatlan tested, sebzetten üvölt a múlt,
a veled élt jövendő, reménytelenségembe fúlt.