Kisgyerekként hittem, a felnőttek jók.
Azt gondoltam velük biztonságban vagyok,
de összedőlt a világom, a bizalom elhagyott,
mikor apám inas keze először pofozott.
Olyan kicsi voltam, és annyira törékeny.
Szememben még tisztán látszott a menny.
A remény lassan halt meg, évről évre.
épp úgy, ahogy emlékemben apám képe.
A lelkem ma is tiszta, és néha arra gondolok,
az én gyermekemnek vajon milyen anyja vagyok?
Mindent megtennék érte, de ez mit sem számít.
Hogyan lökjem a szavakat a szívemtől a számig?