Egy darabig még zavarban voltam,
elejtett szavam
már nem látta az est,
valaki lépett, s valami fájt,
hajdani jókedved fordít hátat,
s mérlegelve bánt
az illúziókból megfonható holnap.
Hallgattalak még, dalod a régi,
szemedben vágy, akaratod késztet,
csak kötél fog, s kezed
ír nemet a porba,
meg a gond-rengeteg
képez kalitkát köréd,
rácsot szőve lelked fölött s alatt.
Vésd nyugalmad belém,
egy mosoly ez csak a rét fehérjén,
s úgy áll odébb a lét,
ahogyan az égen
a csillagok haladnak és halnak.
Ne félj, hogy add magad,
hajolj meg örökké
minden
felém késztető pillanatodnak.