Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Homályos kétségbeesés

, 386 olvasás, leguan , 4 hozzászólás

Felnőtteknek

Az álom lassan hódította meg a valóság birodalmát… Egészen valószínűtlennek hatott a találkozás pillanata, sőt, úgy tűnt, hogy a kapcsolódás momentuma nem csupán egyéni jelentéssel bíró pillanat volt, hanem több annál: egy világ létezése függött tőle.
Az érzések megszűntek létezni, csupán az üresség, az ásító üresség maradt, mintha minden érzés ebből a megfoghatatlan és nagyon is valóságos talajból növekedett volna elő.
Sikerült felkeltenem a figyelmemet önmagam iránt: tanulmányoztam az ereim lüktetését, az ágyékom forróságát, a hasamon átkígyózó háj-gyűrűket, melyek oly visszataszítóan buggyantak elő szűkössé lett ifjúságom rothadó bábja alól.

A rettegés valósága talán túlzó volt és némiképp mesterkélt is, mint amikor a kifestett bűvész varázslatot játszik egy fázós alkonyon, vagy amikor a bolond meghajol az urak előtt és leköpi fényes csizmájukat.
Ha sikerülne körülírnom magát a félelmet - gondoltam - talán megszabadulhatnék tőle, azonban az alakba száműzött érzések immár fizikai realitást kapva, maradandó károkat is okozhatnak ebben az egyre csak hanyatló hús-marionettben.
Aztán egy pillanatra hatalmába kerített az éberség: felismertem Anna közeledő alakját…
A domb mögül bukkant elő, mint a vakító napsugár, fehér ruhája angyal-álmokat idézett, és arcáról lehullottak a kétség mozaikjai.
A feltétlen bizalom hálójában vergődve alázta magát védtelen áldozattá.
Ha szavakat súgsz a hallgatódzó fülek kanyargó hallójárataiba, szívedből kimetszett, véres cafatokat szórsz a megveszett ebek elé.
Úgy közeledett a hűvös fű-tengeren sétálva, mint egy pogány Krisztus, mint egy megtagadott, elfeledett Megváltó, és bár lehetséges, hogy magában hordozta a megváltást, vagy legalábbis a megváltásba vetett hit fénylő porszemeit, mégis, ártatlansága bűnnek tetszett a világ és a magam ítélőszéke előtt is.

Testemben különös izgalom bizsergett… Nem egy halandó lény szépsége okozta ezt, hanem a felismerés, hogy maga a szépség is mulandó, és ezáltal beigazolódni látszott az a rettenetes feltételezés, hogy minden cselekedetünk: az elnyújtott beszéd, a fölösleges szavak, a fojtogató ölelések, a pofonok, a bölcső mellett elsuttogott mesék, melyek gyilkosokat nevelnek, teljes mértékben értelmetlenek és haszontalanok.
Az értelmetlenség és a haszontalanság érzése pedig mindenkit feljogosíthat arra, hogy kiélje legrejtettebb vágyait, azokat a fantáziálásokat, melyeket csupán a kétségbeesés takarója alatt láthatunk, a villámfényes éjszakák végtelenségében.
Anna mezítelen volt… Észrevettem, hogy a végtagjai merevek, mintha félne a saját meztelenségétől, vagy inkább attól, hogy valaki észreveheti őt. Kezeivel eltakarta az ágyékát, és megpróbálta elrejteni magát a tudatlanság paravánja mögé.
Hirtelen minden olyan valóságossá vált! Megérintettem az ajkát - remegett, mint egy kicsiny szelet, tűzpiros zselé - a nyála langyos réteget alkotott ujjaimon. Úgy éreztem, hogy letörlöm elrejtett szavait az ajkáról.
Megpróbáltam nevesíteni az érzéseimet, megpróbáltam már megtörtént eseményekkel összekapcsolni a gondolataimat, de éreztem, sőt, tudtam, hogy most valami egészen ismeretlen közegbe kerültem.
Különös módon az érzések felcserélődhetnek, és néha egy kapcsolatban már csak az érzés intenzitása az érdekes, nem pedig az, hogy mit érzünk.
Anna szótlanul nézett engem. Majd kinyitotta a száját és úgy tűnt, sikítani szeretne, de mintha meghalt volna.
Bizalmatlansága formát öltött tehát! Eljátszotta félelmét, de valódi alakjában nem mutatta meg. Gyűlölni kezdtem őt… Nincs a gyűlöletnél tisztább energia! Ökölbe szorítottam a kezemet és arcul ütöttem. Anna elesett és riadtan nézett reám: a jelmez, melyet oly sokáig szeretett, vagy ami kihozta belőle a játékra való hajlandóságot, melynek során önnön elméjét manipulálva bálványozott egy soha nem létező ábrándképet, a porba hullott.
A levegő most súlyos lett, mindketten ólom-gőzt lélegeztünk.
Érzéseink éles üvegszilánkjain térdepelve közeledtünk egymáshoz.
Megleltük hát a békesség szigetét…

Majd hirtelen Anna hanyatt esett. Torkából bíbor függönyként omlott elő a bársonyos vér. Kezemben ott szorongattam egy kést, és az egész testem véres volt… Megnyertem hát a szerelem kegyetlen ütközetét, de háborút vesztettem az iszonyatos, nyomasztó élettel szemben.
Odakint a fák lombjai között zokogott a szél…
Egyedül maradtam…
S végül örökre elnyelt a homályos kétségbeesés…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 200
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 228
Jelenlévők:
 · Déness
 · Toth Janos Janus
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.208 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz