Tudod-e milyen az
amikor az álmokat csak
bevonszolod a hétköznapokba?
Kényszeresen lépegetsz… túl sok a teher…
Vagy éppen fordítva élheted?!
Van egy társad − aki
az egészed eléd varázsolja
s valóság-kényeztetve
angyalként érkezel
a mindennapokba?
Így szépülsz te
mint sors-fénylő ékszer
- íme a földi csillag -
s nem leszel fém-szürke
testcsillám
ki csak az előírt
aszonysorba halad;
vagy oly’ kit kettészel
az ön-villám – ha netalán
onnan is lemarad?
(méz-morzsákat cipelnek a hangyák
- egymást vérsavóval sose bántják)
*
Tudod-e milyen az
amikor rém-hosszú utadra
egy félszemű galamb
tekintete kísér?
S az elhaladó
színes világra
hiába tükröz az ég
− hályogos az emeriség
és a vak hit
semmit se ígér –
csak a fény-alázatból
kivájt misszió
az… ami igét idéz…
Mégis bizakodol?!
Poros szárnyak
alatt
talán ott lehet
az ölelés melegsége;
s magány-rejtett
magvakban mégse éled
a keserű vágyak mérge…
Csakhogy egyszer
minden "fészek" összeomol
még az is - amely most
éppen a pihentető otthonod.
Lehetsz: nyár-illat
miként kőris-fehér
szerelmet idéz
a tüzesedő nap-ifjad…
De ha körülötted már
a szarvasbogárszerű
pillanatok hemzsegnek…
nehéz és páncélszerű
emlékeikkel
le is tepernek!?
S ahogy a kecses pillangó-remény
egy könnyed rebbenéssel
előled kitér
a jövő derű-bábja vele a nihilbe vész…
Akkor mit érzel?
Akkor mit féltesz?
Az életed
szivárvány-szép ábrándja
semmit se ér?!
(a költői kérdések közt elvesző
gondolatot fedezd fel −
az egyedüllét keresztje még egy eleső
senkit se feszített meg…)