Akár csend-illatú, szűz havak hullnak
a tél ajkán, úgy hajnalodott szívembe
szerelmed tisztasága, szelíd-puha
ujjakon simogatta létre hitemet.
Mint a virradatból fogant első
fény színeket ásító Nap vásznán,
úgy emeltél fel, magánytól megtört
léptemnek erőt adtál bizalmad lábán.
Mint eső szürkeségén átgyúló
szivárvány, festettél tavasz-szemű
holnapot sebek közt, tegnapként múló
sorsomnak, mit könny-fakóig elnyűtt
a félelem keze. Mint rózsába
vérzett alkony ha elsercen az árnyak
sötétjén, úgy lettél a hiány szobája,
hol már csak suttogó emlékként látlak.