A végtelen sűrűjében, napközelben,
ott hol a fények táncát járják a csillagok,
úsznak meztelen jelenre vetközve,
szívek táján suttogó ábrándjaink.
Az eredendő bűntől lépésről lépésre
szakítják le önmaguk káprázat világát,
s a folytonosság mentális valóságát
tükrök letisztult fókuszpontján,
harmóniára helyezik és tovaszállnak.
A látszat e hajlaton az időtlen-időket
a matéria forgástengelyére helyezte
és kiterjeszkedett ennek fogságában.
Hosszú, végtelenbe nyúló leszakadások
pihenni térnek vissza önmagukba,
mert csakis ott ahol a lét fakad
érthető Ádám és Éva elcsábítása.