Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Lepke a gyertyafénynél

, 716 olvasás, Agatha_Keyguard , 10 hozzászólás

Ezerszín

Lehunyt szemekkel hallgatta az ablak mögött lezúduló eső zaját. Mikor egy villám szelte ketté a fekete fellegeket, nyomában egy hangos morajlással, kirázta a hideg. Homlokát a hideg üveglapnak nyomta, míg jobb keze bal vállán pihent. A sötét szoba valamely sarkában egy óra ütemes ketyegése törte meg a várakozó csendet.
17.43.
Újabb mennydörgés hallatszott, majd lentről egy autó motorja bőgött fel, hangos dudaszó kíséretében. A szemben eddig feketén tátongó panellakásban fény gyúlt, hogy egy vitatkozó pár sziluettjeit vetítse a sötétítőfüggönyre. A szomszédos ház egésze éledezni kezdett. Az erkélyeken ütemesen kopogott az eső. A mellette lévő szomszéd bekapcsolta rádióját, hogy meghallgassa a híreket. Tompán szűrődött át hozzá a recsegő női hang, mégis érthetően.
"… a gazdasági tendencia folyamatosan csökken, de még van remény a javulására. Gazdasági szakértőnk véleménye szerint ez az állapot…"
Lassan felnyitotta szemeit és egy lépéssel eltávolodott az ablaktól. Lábai alatt felnyögött a régi parketta, de ő csak a tükörképével nézett farkasszemet. Az ott hagyott párás folt lassan összébb húzódott, így tisztábban láthatta csenevész alkatát, mit egy kinyúlt pólóval és egy kopott, fekete farmernadrággal próbált eltakarni. Arca beesett volt és falfehér, ajkai vékonyak, orra hegyes. Átlagos ember volt, mint bárki más a fővárosban. Hosszú, fekete haját még előző nap vágta rövidebbre egy konyhakéssel.
Eddig vállán pihentetett kezével csapott az ablakra, hogy ismét nekidőljön. Nem tudott a saját szemébe nézni. Azok a világoszöld íriszek, mik szinte kivilágítanak arcából, reménnyel kecsegtették. Nem tűntek fáradtnak, nem tükröződött bennük fájdalom… pedig annak érezte magát. Nem látott magában ragyogást, mint annak idején, holott annyit álmodozott róla, hogy ismét visszatér, hogy összeszedi magát és ismét kiáll a nagyközönség elé. Aztán mindez csak ábránd maradt.
Egy mély sóhaj keretében fordult el az ablaktól, hogy a szemközti falra aggatott velencei maszkokat kövesse figyelemmel. Érdekelte miféle ördögi átok hatására változnak a homályban. Hogyan idomulnak a falon túlról hallatszó lágy, szimfonikus dallamhoz, mi a rövid hírek után vitt életet a panellakásokba. A maszkokon kívül az egész szobában nem maradt más. Mindenét eladta, csak egy ágya és két szekrénye maradt, minek egyikén azaz egyszerű, kék műanyagóra járta monochrom idejét. Az égkék falakon egykoron képek uralkodtak, most csak azok halvány körvonala látszott.
Tizenhárom maszk.
Mindegyik egy személyiségét tükrözte. Mindegyiket ismerte, bár csak egy részét mutatta ki. Mindig az aktuálisat. Baráti körben, a színpadon, az újságíróknak, a vendégeinek és a vendéglátóinak. Mindig mást. Egy gunyoros félmosoly kúszott borostás arcára, ahogy visszaemlékezett a régi szerepekre. A régi életének szépségeire. Arra a hatalmas színdarabra, minek főtémájában a csillogás, a szépség állt és akár a görögöknél vagy a japánoknál mindenki álarcban játszotta a neki kiosztott szerepet. Méltósággal, könnyed eleganciával.
17.50.
Úgy érezte a maszkok üres szemei a szerephez illőn tekintenek rá. Az egyik megvetően, a másik sajnálkozva, a harmadik haragosan… és még sorolhatta volna miféle érzelmek kereszttüzének tette ki magát azzal, hogy bátran elfordult a borús külvilágtól. Úgy tetszett a színesen festett csörgős sipkák lassan mozdulnak, a tollak suhogni kezdenek, a mintásan festett arcokra érzelmek költöznek és a formás ajkak beszédre nyílnak, hogy elméjébe véssék az utolsó szavakat, mik hozzájuk kötődnek.
18.00
A hosszú perceket léptek zaja törte meg az ajtaja előtt, majd mikor senki sem felelt a csengő rikoltására, ez az ajtó nyikorogva tárult fel, hogy utat engedjen az utolsó percek egyetlen vendégének. Ahogy megbeszélték. Hallotta, ahogy az ajtó halkan becsukódott és a még cél vezérelte léptek egyre közelednek, miután kisebb motoszkálások közepette összecsukott esernyőjét az esernyőtartóba helyezte, levette cipőjét, felakasztotta kabátját és táskáját. Sok különbség volt köztük, mégis egymáshoz tartoztak. A szobába lépő magas férfi, jól ápolt külsővel rendelkezett. Szőke haját egy fodrász vágta rövidre, ajkai teltebbek voltak, arcán az élet színe játszott. Nem volt kövér, de sovány sem, inkább volt rá jellemző az átlagosság. Kék szemei mégis szúrón pillantottak végig a széles ablak tövében gubbasztó alakon, ki hátrahajtott fejjel várta ítéletét. Aztán megkaparta torkát és szidalmazni készülő tanárként igazította meg orrán félkeretes szemüvegét.
- Látom még mindig nem álltál lábra. – jegyezte meg a gúny legkisebb jele nélkül, határozott hangon, majd a fal mellett fekvő ágyhoz fordult, hogy arra tegye a kezében cipelt zacskó tartalmát.
- Ha ételt hoztál tudhatnád, hogy arra semmi szükségem.
Az egykoron bársonyos hang rekedtsége nem lepte meg a vendéget, épp ezért nem tett semmi olyat, ami megdöbbenésről árulkodott volna. Havonta egyszer, mondhatni másokhoz képest gyakran látogatta az egykori hírességet, ki azóta mindent eldobott magától. Mindent és mindenkit. Miután lepakolt és az óra mellé rendezgette "hozományát", egy futó pillantást vetett az éjjeliszekrény fölső fiókjába dobott naptárra.
- Tudod hanyadika van?
- Ironikus, nem? – túrt fekete hajába az ablaknál ülő férfi, újfent magára öltve azt a gunyoros mosolyt. – Három nap és én leszek az első, aki a válásának ötödik évfordulóján kel át a túlvilágra.
- Túl szépen fogalmazol. – korholta a másikat továbbra is a naptár mutatta dátumot elemezve: 2011. Augusztus 28. Valóban három nap és ugyanabban a hónapban, ugyanazon a napon lesz vége ennek is.
- Megtehetem.
- Valóban. Bár nem sok értelmét látom ennek a szépítésnek. – tolta vissza a fiókot, eredeti állapotába.
Nem kellett hozzá túlzott figyelem, lerítt róla, hogy zavarja a szoba üressége. Fehér ingjének ujjait könyökéig feltűrte, fekete vászonnadrágjának szárát leporolta, mielőtt az ágyon foglalt volna helyet. Sem takarítva, sem elrendezve nem volt semmi a falon lógó álarcokon kívül.
- Sosem láttad értelmét a művészetnek. Mégis karmester lett belőled. Te is ugyanolyan ironikus vagy, mint az a fránya naptár.
- Mint mindig, most is másra kened a hibáidat.
- Megtehetem.
- Túl sok mindent tehetsz meg, nem gondolod?
- A művészet szabadság! – csattant fel, bár nem volt igazi haragérzete. Úgy beszélt, mintha csak a tárgyalóteremben védené igazát. – A hang mely megihlet, úgy érzed életre kél és ledöntheti korlátjaidat! A művészetben nem léteznek határok, az olyan, akár az égbolt, vagy a végtelen óceán! Mikor kezedbe veszed a hangszert, vagy a karmesteri pálcát… ne mond, hogy sosem érezted! Láttam rajtad, holott százszor levezényelted azt a darabot. Ugyanúgy élvezted és veled együtt a zenekar is. Én meg büszke voltam…
- Én nem. – ült le végül az ágyra, egész az árnyakba olvadva, miközben zsebében matatva kereste cigarettáját, majd öngyújtóját. Utóbbi sajnos nem lett meg, így még várnia kellett a parázs melengető izzására. Az egykori fényes csillag pedig semmibe révedő tekintettel beszélt, mint aki megvakult, vagy sokkal inkább bizonyítani akart a vele szemben lógó maszkoknak.
- Nyers modorod volt a gátja sikerednek! Többször szóltam neked, hogy ha alkalmazkodsz a pártfogóidhoz te is ugyanolyan sikeres lehettél volna…
- Mint te? – fejezte be helyette lassan türelmét vesztve és míg ő nyomon követte a férfi minden mozdulatát, amaz csak ült és igyekezett figyelmen kívül hagyni jelenlétét. Pillanatnyi csend állt be, mit egy újabb mennydörgés követett.
- Többször szóltam, hogy lépj ki ezekből a körökből. Elvesztetted önmagadat és már a betegségedről sem voltál hajlandó tudomást venni. Hónapokon keresztül ragaszkodtál a színdarabodhoz, míg az orvosok le nem mondtak rólad. Ne álltasd magad fényes karrierrel Vincent.
A férfi kezeibe temette arcát és felhúzta térdeit, akár a gyermekek, ha el akarnak bújni a világ elől. Azonban a hangok így is elérték, majd lassan alakokat formáltak elméjében. Emlékképeket a színdarab mögötti világról. Az állandó idegeskedésről, a hajtásról, a hirtelen felindulásból elkövetett vitákról, a sírógörcsökről, mit az otthon magányában ejtett, hogy más ne tudjon róla.
- Aztán ott volt Margaret, kinek szenvedéséről szintúgy nem vettél tudomást. – folytatta a vendég, egy szál cigarettával babrálva. – Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a házasságotok éveiben többször láttam sírni, mint előtte. Az állandó idegeskedés, a karrierre való törekvés folytonos vetélésekhez vezetett, gyermektelenséghez, hogy utána idegi alapon menjen tönkre az amúgy is gyenge szervezete. Pedig a maga korában gyönyörű volt… és szerelmes. Ritka az a nő, aki szívből szereti választottját és a maga céljait, vágyait háttérbe szorítja férje sikeréért. Vagy nincs igazam?
A pillanatnyi hatásszünetben a művész elméjében változott a kép és egy mogyorószín hajú, gyönyörű, szeplős teremtés jelent meg, kedves mosollyal és hatalmas őzikeszemekkel. Pisze orrát néha játékosan felhúzta, ha valami nem tetszett neki, majd elnevette magát. Csengő kacaja volt, olyan, amit igen kevés nő képes kiadni magából. Margaret tiszta volt és ártatlan. Emlékezett a gyermeki pírre a telt orcán, mikor először bújtak össze egy romantikus vacsorát követően. Huszonhárom évesen is szűz volt…
- De tény, ami tény öt éve halott. Mégis válásnak nevezed ezt az időt. Nem is tudom hirtelen ki az ironikus. – felsóhajtott - A lényeg, hogy ezek az idők is elmúltak, de természetesen nem te voltál a hibás a haláláért, hanem más. A szeretői. Azok a férfiak, akik nem is léteztek! Hozzám járt el, ha veled nem tudott szót váltani, vagy a szüleihez. Merthogy nem voltak barátai. Minden kapcsolatát szép lassan megszakította, hogy csak rád figyelhessen. Cöh… - ingatta fejét lemondóan – és mit kapott érte? Vitákat, kifogásokat, gyanút…
Vincent megrázkódott, mintha sírna. De ehelyett egyre hangosabban kezdett nevetni, míg végül fejét az ablaknak hajtva, hasát fogva kacagott. Fájdalmas nevetés volt, hitetlen, mintha ezzel akarná elűzni magából a rossz történéseket.
- Ez jó… ez tetszik… - lihegte, de nem bírta abbahagyni a röhögést. – Te egy igazi tréfamester vagy Simon!
Az érintett csak ült és egyre lemondóbb tekintettel méregette a férfit, ujjai közt forgatva a dohányszálat. Már maga is belátta, hogy semmi értelme igyekeznie. A betegség, mely Vincent-et kínozza ennyi idő alatt bőven elvégezte a dolgát. Épp ezért döntött úgy, hogy ideje a tettek mezejére lépni és kitölteni a bort, melyet előkészített. Miközben a műveletet hajtotta véghez, az egykori művész megállás nélkül kacagott. Hangjától csakúgy zengtek a falak.
- Jaj, megszomjaztam… - lihegte mosolyogva, majd most az egyszer a felé közeledő alakra tekintett, ki kezében két pohár bort hozott.
- Nahát… egy édes Tokaji Aszú… ünneplünk talán? – vette el az italt, hogy meglögybölje maga előtt. Ezt az illatot bárhol felismerte volna, elvégre nem utolsó sorban az üvege az éjjeli szekrényen maradt, egy gyertyával együtt. Szemei az egyszerű, fehér, formázott viaszra tapadtak, mintha csak egy csodás női testet vizsgálgatna az esti homályban.
- Meg is fogod gyújtani? – kérdezte, miközben Simon törökülésben helyet foglalt mellette.
- Terveztem, de nem találtam az öngyújtóm.
- Milyen kár. Margaret színdarabjára emlékeztet. Emlékszem, a házasságunk elején fejezte be, de sosem került színpadra. Milyen kár. Pedig érdekes történet volt. Emlékszel rá, igaz?
- Igen. Egy fiatal városi lányról szólt, ki mindenáron sikeres színésznő akart lenni. Aztán az élet csalódásai megtörték, majd egy balesetben meghalt.
- Igen. – bólintott Vincent – elégett egy kigyulladt házban, az I. Világháború idején. Pont úgy, ahogy egy pillangó, ha túl közel merészkedik a gyertyalánghoz.
- Valóban. De nekem még azt mesélte, hogy bár a lány maga volt a pillangó, inkább a lelke égett el a kudarcok hatására. Egyszerűen kiégett. Bár ezt túl filozofikusnak találtam.
- Nekem nagyon hasonlított a Pillangókisasszonyra, csak épp nem Japánban játszódott és a lány nem öngyilkos lett, hanem balesetet szenvedett. Mégis… talán nagy siker lett volna, ha színpadra kerül.
- Meglehet. – vonta meg vállait. – De én inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy mit hoz ki abból a műből, mit nem fejezett be.
Vincent ismét felnevetett, mégis vigyázva, nehogy egy cseppet is elpazaroljon az értékes borból.
- Látod azt a maszkot ott jobbra, a lila-fekete kárókockás mellett? Amikor azt a művet írta, folyton azt vette le és tette az arca elé. Közben táncolt, pergett-forgott, mint valami gyermek.
Simon a vörös-fekete tollakkal díszített maszkot figyelte. A közönyös női arc csábos ajkait mélyvörösre festették, míg a fehér orcából lassan kibontakozott egy másik, aranyozott álarc. Érdekesen öntötték ki, ezt még ő is elismerte, holott sosem szentelt túlzott figyelmet fivére szeszélyeire. Olyan volt az egész, mintha magából az arcból vált volna ki a szemkörnyéki maszk. Apró vörös rózsák futottak az aranyozott részeken, mik a hosszú tollakkal igazi szívtiprót eredményeztek volna. Ám így üresen az egész arc csak méltóságot és közönyt hordozott magán.
- Én meg olyankor azt a sötétzöldet vettem le. – mutatott a gyűjtemény másik oldalán lévő sötétzöld selyemmel és bársonnyal borított férfimaszkra, minek szemkörnyékét és homlokát már egy markánsabb, inkább páncélzathoz hasonló, díszített rész takarta. Művészi, aprólékos munka volt, apró oroszlánokkal és indákkal, míg a homlokán egy kisebb üvegkő díszelgett. Természetesen az ehhez társuló hullámos kecskeszakáll is hasonló kidolgozottságban részesült. Mindazonáltal így, élettelenül is egy csintalan, ravasz mosolyú álarc volt, hamis szemekkel.
- Ez volt a mi játékunk. Ő bárónőt alakított, én meg egy hasonlóan gazdag valakit, ki fondorlattal akarta elnyerni a kegyeit. Azt mondta; minél többet látja rajtam azt a maszkot, annál inkább illik rám a szerep.
- Ezek voltak az első maszkjaitok, nem? – kíváncsiskodott Simon, pohártartó kezét ölében pihentetve. Vincent-nek úgy tűnik még nem fáradt el a keze, mert ugyanolyan széles mozdulatokkal mutogatott, mintha csak egy estélyen lenne.
- Úgy van. A legelsők közé tartoznak. A legeslegelső, mégis az ott középen. Az a sötétlila csörgősipkás.
- A kárókockás.
- Úgy van. A szegény bohóc, ki szomorúan tekint saját jövője felé. Az első fizetésemből vettem, még annak idején, amikor a zenekarral épp Velencében adtunk koncertet. Valahol ekkor döntöttem el, hogy szólista leszek. Sokak nem fűztek hozzá sok reményt… mégis megcsináltam.
Simon erre inkább nem mondott semmit, csak némán figyelte a tizenhárom színes, tollas, anyagba bugyolált kacatot, miket Vincent mégis imád. Nem tudta megérteni miért rajong értük annyira és most, hogy elmesélte neki az emlékei egy részét, még mindig homályos maradt benne a válasz. Elismerte, hogy fuvolistaként nehezebb a vízen maradni, mint hegedűsként, ahogy azzal is tisztában volt, miféle nehézségeken kellett keresztülmennie azért, hogy ezt az eleve lehetetlen álmot megvalósítsa. De tény, ami tény, mégis sikerült neki.
- Mit gondolsz, Simon? Melyik álarc lenne hozzám a legméltóbb? Szerinted melyik vagyon én?
A hátuk mögött egy hatalmas robaj szakította ketté a monoton esőzést. A rádióadás megszakadt, míg a szomszéd öregember szitkozódva próbált tekergetni az állomások között. Azon kívül, hogy Vincent-et ismét kirázta a hideg, náluk semmi más nem történt. Simon ilyenkor látta előnyét a kikapcsolt áramszolgáltatásnak, amit a be nem fizetett csekkek eredményeztek. Ám ezzel együtt hideg szél is érkezett, mi befújt a fal apróbb résein.
- Nem tudom. – ingatta fejét. – Szerintem egyik sem illik rád. Ugyan a művészetnek éltél, de sosem tartoztál igazán hozzá.
- Azt hiszem igazad van. – helyeselt Vincent egy paphoz méltó nyugalommal, mi most először meglepte a nálánál fiatalabb fiút. – Margaret azt mondta mindegyikük én vagyok. Egyszer meg is jegyezte, hogy nekem színésznek kellett volna mennem. De nekem a fuvola volt a mindenem. Aztán azt is eladtam, hogy legalább a gázt ki tudjam fizetni. Gondolkodtam rajta, hogy Margaret írásmunkáit is eladom. A Vörös Mylady-t, amit ezek az álarcok ihlettek, a Gyertyafényt, amiről nem is olyan rég beszéltünk… és ott volt az a félig befejezett munkája, a Frakk. Azt rólad írta, a te pályafutásodat akarta benne megörökíteni. Ahogy végül kilépsz az árnyékomból, de a testvéri mivoltunk mégis megmarad. – szomorúan elmosolyodott, ahogy az italt forgatta maga előtt. – Ostobaságokat hordok össze. Elvégre már semmin sem változtat. A szüleink kitagadtak, a számlák sokasodnak, az állapotom csak rosszabb lesz. Csak egy megkeseredett szerencsétlenség vagyok, nem igaz?
- Talán. – zárta le végül az eszmecserét Simon, felemelve a saját poharát. Ám ekkor az eddig szigorú tekintet meglágyult. Másképp csillogott, mintha bánna valamit. A pohár megremegett kezében, ajkai elfehéredtek. Nem mert bátyjára a nézni.
- Igazad van, igyunk. – emelte fel a másik is.
- Mit gondolsz, mire kellene innunk?
- Hát… - ráncolta homlokát Vincent, a sárgás nedű lágy hullámzását figyelve. – szerintem… igyunk arra a gyönyörű, kék pillangóra.
- Jellemző, hogy arra akarsz inni, ami már halott. – ejtette meg ezúttal ugyanazt a gunyoros félmosolyt, mit Vincent megannyiszor a harminckét esztendő alatt.
- Nem öcskös. Arra a pillangóra akarok inni, aki nem fog a gyertyaláng közelébe merészkedni és sokkal okosabb lesz nálam.
Simon keze megakadt, ahogy szájához emelte poharát. Vincent lassan megitta a neki kimért adagot, hogy utána maga mellé tegye az üres poharat, majd lehunyja szemeit, mintha alváshoz készülődne. Halvány mosoly játszott ajkain.
19.30.
Az óra ütemes kattogásához halk zokogás társult. Az eső lassan elállt, a hold is úgy tűnt előmerészkedik a felhők takarásából. A szemüveg a gyertya tövében pihent, míg Vincent teste az ágyban. Simon az ágy mellett térdelve fürkészte fivére nyugodt, ám egyre hidegebb arcát.
Elkeseredetten csapott az ágyra. Szíve szerint most ordibálva mindent apró cafatokra tépett volna, csakhogy enyhítse a felismerést, mely az utolsó pillanatban vált nyilvánvalóvá. Vincent tudta, hogy eljön ez a nap és addig játszotta szerepét, addig nyújtotta el az egész életen keresztültartó előadást, mígnem ez lett a vége. Tudott róla. Számított rá.
Simon képtelen volt elcsitítani az egész testén eluralkodott merevséget, aztán a könnyes rázkódást. Végül karjaira borulva engedett neki. Az ágyneműbe kapaszkodva próbált megnyugodni, azt ütve igyekezett megszabadulni a fájdalomtól.
Megölte a tulajdon testvérét.
- Honnan tudtad…? – suttogta, majd hangja egyre erőteljesebbé vált. – Honnan tudtad, hogy a borban méreg van?… HONNAN TUDTAD?
Tisztában volt vele, hogy nem kap választ, de mégis reménykedett. Azt remélte testvére hirtelen megszólal, vagy felül és kijelenti, hogy csak egy tréfa volt. Hosszú percekig feküdve próbálta feldolgozni tettének súlyát. Mielőtt elkezdettek volna beszélgetni, minden olyan egyszerűnek tűnt. Számtalan indoka volt, amiket a fejéhez is vágott és amiket Vincent bolond módjára kinevetett. Egészen addig a pillanatig azt hitte testvére teljesen bekattant, teljesen megőrült az élet kudarcaitól, attól, hogy gyomorrákja van, vagy attól, hogy egykori felesége az ő hibájából halt meg.
- Miért játszottál velem? – szólalt meg ismét halkan, kifáradva a sírástól. - Egész idáig azt játszottad, hogy nincs egy ép gondolatod sem… hogy mindent elvesztettél és teljesen magad alá süllyedtél. Egészen addig… mégis hogy tehetted?
Az emlékek hirtelen erőt adtak neki. Megragadta testvére pólóját a nyakánál és rángatni kezdte. Az erőtlen test újra meg újra az ágyra huppant.
- Te átkozott! Hogy volt hozzá pofád? Ellöktél magadtól mindenkit, hogy mind nálam kössenek ki! Ezernyi lehetőséget kaptam, ezerszer végighallgattam, hogy ha te nem állsz fel, akkor engem tolnak a fénybe! … Ezerszer kiléphettem volna az árnyékodból…
Karjai elfáradtak, így ismét csak az ágy szélére ült. Kezei nem engedték el a pólót, szorosan fogták, mintha ezzel feltámaszthatná fivérét.
- Ezerszer… - halkult el ismét – amióta híres lettél, az egyetemen egyre csak nőttek a felém irányuló elvárások. Gyűlöltelek ezért. Gyűlöltem a hírnevedet, amit összehazudtál magadnak. És igen… szerettem a zenét. Szerettem hallgatni a műveidet. Még azokat is amiket titkon nekünk írtál.
Erőtlen nevetésbe kezdett, hogy elnyomja az ismét rátörő sírást. Ám a könnyfátyol így is erősebbnek bizonyult.
- És anyáék… csak azért tagadtak ki, mert… mert önző módon csak a pénzre gondoltak, amit kerestél… miért nem szóltál erről? Miért hagytad, hogy ostoba vakságból gyűlöljelek? Sejtettem, hogy nem vagy olyan, amilyennek elhordtak, mert te fizetted a sulim háromnegyed részét… holott sosem kértem. De akkor… akkor miért hagytad…?
Nadrágzsebében hirtelen megcsörrent a telefon. Nem sok kedve volt felvenni, de aztán egy, a kis éjjeliszekrényből előrángatott papírzsebkendőben kifújta orrát, megtörölte szemeit és előkaparta a kinyithatós mobilt. Ismeretlen szám.
- Igen? – szólt bele rekedtes hangon.
- Szép estét kívánok, én George O’ brian vagyok. Simon Whiteraven-hez van szerencsém?
- Igen, én vagyok. – állt fel az ágyról, elengedve testvérét, hogy az ablakhoz lépve hallgathassa az idegen férfi kedveskés hangját.
- A testvére, Mr. Vincent Whiteraven hagyta meg nekem, hogy ez idő tájt keressem fel. Remélem nem zavarom.
- Nem, semmi ilyesmi…
- De nem is húznám az idejét. Mr. Whiteraven egy közeli jóbarátja vagyok és úgy tudom ön elég tehetséges karmester a szakmában. Volna önnek egy ajánlatom, amennyiben holnap délután háromkor találkozhatnánk…
A beszélgetés ütemesen haladt tovább, ahogy az óra mutatói is. Az értekezés lezárultával pedig Simon nagyon elgondolkodott rajta, hogy a készüléket halott testvéréhez vágja. Ám ehelyett zsebébe csúsztatta és visszament a szemüvegéért.
- Hiába gyújtottál gyertyalángot, én nem leszek olyan hiszékeny lepke. – igazította orrára, majd Vincent felé kapta fejét. A szeme sarkából úgy tűnt, mintha a halott elmosolyodott volna.
- Most már tényleg rá kell gyújtanom.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Agatha_Keyguard
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 291
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20
Összes: 312
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2057 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz