Suttogom,
mert szavam oly halk már,
ahogyan
csak a Hold jár éjjelente
ablakom fölött,
s zavar, hogy nem hallod.
Pedig
minden megkopott
mondatom vége
szeretetben
olvadó, kőbe vésett nyom.
Havak fölötti
lázas tartományom
ás egészen mélyre,
nincs már oly pillanat,
mely valaha is,
bekopogva újra visszatérne,
reményem valahol ott,
üres fészkek alján,
s talán enged,
talán ad még egy napot,
ha zöldé lesz
holnap a teríték a dombon.