Ember szívekben meleg kemencék.
Szemekben fakó gyertyaláng, réveteg.
Hó subát hátáról vetve elhever Földanya,
Felszabdalt barna bőrén át, kenderkóca zöld,
Ki-kikandikál.
Nádfedél, pilláján csöppenő olvadék,
Közös emlékünk siratja rég, lassan rothadó.
Enyészik együtt velem.
Kergült verebek röppennek tova,
Tollaikon játszik a sárga korong, fentről.
Ereje nincs, de kedve éledez.
Valami zizzen itt bent, s rezzen
Mellkasomban visszhangzik, összerezzenek.
Veled.
Éj felén, misén tán érezném hűs, nem hűlt kezét.
S a Teremtő válasszal lesz a gyűlő miértekre?
S majd újra szeretem a napot?
Lesz é az mi volt gyermekként nekem?
Nélküled.
A sarkon túli fészkén, végül a Halál megpihen.
Idén levágta mind kit lehetett, nem fen már kaszát.
Angyalok könnyét issza csuporból.
Mézédes ajkán… Mi ott?
Egy félmosoly.
Egyedül.
Megjegyzés: 2010. Karácsony árnyékában