Amikor Stanley felébredt, még nem tudta pontosan behatárolni a valóságot. Érezte, hogy még mindig mozgásban vannak: az űrhajó rendíthetetlenül haladt a végtelenben.
Stanley kimászott a szűk hibernációs kapszulából és megtapogatta a testét. Különös érzés volt számára emberi bőrt tapintani a több hónapnyi alvás után. Egy pillanatig azt hitte, hogy csupán álmodik. A fedélzeti komputer egyhangú pittyegése azonban meggyőzte róla, hogy valóban ébren van.
Lassan végignézett a többi kapszulán: családjának tagjai még mindig édesen aludtak, és talán az elveszett, elmúlt évek szépségeit álmodták újra.
Stanley hosszú éveket élt a Z-9768-as bolygón, miután egy kormányrendelet értelmében börtön-kolóniát hoztak létre a planétán, s őt azzal a feladattal bízták meg, hogy figyelje a kolónia viselkedését és felügyelje a börtön működését.
Havonta öt alkalommal kellett jelentést tennie a kormánynak, és mivel a hatalmat birtokló emberek elégedettek voltak a munkájával, abban a "kegyben" részesítették őt és családját, hogy egy igen kényelmes otthont biztosítottak számukra a börtön-bolygón.
Stanley azonban jól tudta, hogy "száműzetésének" az volt az igazi oka, hogy túl sokat tudott az elnök mocskos drog - és olajügyleteiről, de inkább szó nélkül elfogadta az ajánlatot, semmint hogy egy hajnalon betörjön otthonába a rettegett halálbrigád, és megöljék őt a családjával együtt.
Az évek pedig teltek, egyhangú unalomban, és Stanley egy napon, hosszú belső vívódás után elhatározta: otthagyja a Z-9768-at, visszatér a Földre, s egy új országban, új név alatt, új életet kezd a családjával.
Nem törődött már a feladatával, sem a börtön-kolóniával. Beszálltak az űrhajóba, a felesége és a fia befeküdt egy-egy hibernációs kapszulába, és nagy reményekkel a szívükben elindultak vissza a Föld felé…
Azzal tisztában volt, hogy a Z-9768-ra nem térhetnek vissza, mivel ott az volt a szigorú szabály, hogy aki engedély nélkül hagyja el a bolygót, esetleges visszatérésekor az őrségnek azonnal likvidálnia kell.
A gondok egy héttel később kezdődtek, amikor Stanley véletlenül a rádiót egy olyan titkos frekvenciára állította, amelyet csupán a kormány és a titkosszolgálat használt.
A hír, amely megdermesztette ereiben a vért, egy borzalmas járványról szólt, amely elpusztította a Föld lakosságának majdnem kilencven százalékát, s amelyet egy elhibázott biológiai kísérlet okozott.
A megmaradt túlélők kétségbeesetten bolyongtak egy biztonságosnak és sebezhetetlennek gondolt "tökéletes világ" fekete romjain.
Az emberek kisebb bandákba verődve rótták a mocskos, patkány-szőnyeges utcákat, mindennapos lett az erőszak, a rablás és a gyilkosság, virágzott a szervkereskedelem.
Amikor Stanley felfogta, hogy nem térhetnek vissza a Földre, valami elszakadt a lelkében. Előtte egy haldokló világ rémképe izzott, háta mögött a bolygó, ahova nem térhetnek vissza, azon túl meg az ismeretlen, végtelen űr. Tudta, hogy nincs menekvés.
Leült hát a fedélzeti komputer elé, maximalizálta az űrhajó sebességét, és betáplálta a következő adatot:
"Új célunk a Nap."
Összetört lélekkel botorkált vissza a szeretteihez. Nézte azokat a kedves arcokat, nézte, és közben keservesen zokogott. Hosszú órákig ült a hibernációs kapszulák mellett, majd lehunyta szemeit és hagyta, hogy átjárja lelkét a reménytelenség szörnyű békéje. Aztán lassan elnyomta az álom.
Most már mind a hárman békésen aludtak és egyikőjük sem ébredt fel.
Soha többé…
|