Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Magány között 1-3.

, 660 olvasás, aron , 19 hozzászólás

Ezek vagyunk

1.

"Világot hamvasztottam el szívemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!"






Szeretettel ajánlom:

Kovács Erikának,
P. Pálffy Juliannának,
Tóth Juditnak és
Virág Lilinek


1.

"Világot hamvasztottam el szívemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!"


       A stroboszkóp fénye elvakít, az érfalon a vér dübörög, a testen kívül a hang morajlik. Dübörög, villan minden. Képzelet, extázis, felemelkedés, káprázat.
A fiú és a lány teste folyton összeér a zene ritmusára. Mintha véletlen volna a két fiatal test folytonos találkozása, bár öntudatlan nász az már. Illatuk a test, a vágy felhorgasztó szaga.
Félre, félre, félre józanész! A fiú alig 16 éves, magas, szőkésbarna, vonzó arcú. Valami torz vonás férfiasítja az arcát, mit még csak kezdődően erőtlen, kamaszos borosta borít. A meg nem nevezett, teste hajlataiban vibráló férfivágy vonása az. Vele a lány tűzvörös hajú démon.
       Olyan lány, akiért a férfi teste, lelke tűzbe megy. Zöld szemeiben a halálos szenvedély villámlik, érzékien vastag ajkaiban csókok ígérete, hajlékony testének termékenység-tánca észveszejtő. Vagy csak az örökösen kielégületlen férfi látja igéző démonnak, s a lány csak ösztönös nőiessége fegyvereivel hadakozik. A fiú kicsit fél. Ismeretlen ismerős érzések kapaszkodnak a testébe, örökül kapott vágyak lobbannak ki a bőre alatt. Pedig még jóformán gyerek.
       Ostobaság. Nem kell félni. Jöhet a vágy, jöhet a kéj. Test a testen zihál, távolban a fények és a morajló hangok. Egymás szemében elmerülve, egymás testében felszívódva, kielégültségben elolvadva kapaszkodnak össze.
A kívánság megfoganván bűnt szül. S a bűn teljességre jutva halált nemz.
Igaz tanítás. Cáfolhatatlan.
Az igéző démon a nappal világosságában csak egy iskolás lány, egy jól fejlett, vonzó csitri. Mégsem az. Anya.

       A lány fejletlen volt még, sem testileg, sem lelkileg nem készült fel a terhességre. Elvetetni? Nem. Azt nem, hiszen élet.
Megszülte, létre küszködte a kicsiny létcsomót, s maga belehalt. A megtermékenyülés véletlenjében anyává alacsonyult és magasztosult lány fehér testével a fehér lepedőn iszonytató vészjelzés.
       A család gyűlölete mind a gyerekre, mind a megtévedt szintén gyerek apára. Apa? Csak véletlen. A lány aznap este a diszkóban egy fekete hajúval flörtölt, s amiért az dobta, a szőkésbarnához pártolt. A születés és az elmúlás örök fogalmai három mindennapi lény létezésében kaptak értelmet.
Bolond, felelőtlen kamaszok. Nesze, teher!
Nesze, neveld a kölyköd!
       Pedig a fiú nem is volt szerelmes, csak teste követelésének engedett. Mit tudta ő akkor, abban a mézédes pillanatban, annak a testet-lelket felolvasztó kéjnek folyékony felvillanásában, hogy a testében keringő évezredes tudás csecsemő képében köszön vissza? S a lány halálával mintha önmaga is meghalt volna. Nem a szó szoros értelmében. Vére meglassúdott, szíve egy pillanatra kihagyott, s eszmélésében más emberként jött világra.
DNS-vizsgálat, persze ő az apa. Apa? Hisz csak 16 éves. Szegény anyja. Iskola vége. Munkahely, pelenka, bébitápszer!
       Az anyja is úgy akarta. Ha már szerencsétlen leány belehalt, hogy világra hozza a gyereket, a családja felé a legkevesebb, hogy magához veszi az apa a gyereket. Illetve a nagyanyja. Mert ki másra hárul a gyerek felnevelésének terhe és öröme? Elég hirtelen unoka. Még lehetett volna saját is.
       Soha többé! - fogadkozott a fiú. És nem is ment többet szórakozóhelyre, pedig a lányok bolondultak érte. Ott a gyerek, az elég. Azé lesz minden érzés, minden szeretet. Nem tudatos visszakozás volt ez teljes egészében. Egyszerre lett apja egy csodának, egy kis élőlénynek, s egyszerre lett gyilkosa egy idegennek, aki mégis az ő gyermekének bölcsője volt. Formátlan kis görcs még, a szeme zöldeskék, haja tejfölös, le sem tagadhatná, hogy az övé. Az egész kisember egy testet, formát öltött tévedés, a felelősség súlya kézzel fogható.
Viszlát iskola, viszlát tervek. Teljesen mégsem, a gimnáziumot esti tagozaton befejezheti. Most nem gondol arra, mi lesz a jövőben. Túlságosan közeli a rettenetes kudarc, túlságosan valóságos a tévedése, s ez betölti az életét olyannyira, hogy nem gondol a jövőre.
Munka, persze nehéz, fizikai munka. Kölyök még, ugyan hová kellene? A társadalom különben sem szánakozik, nem könyörül, nem vizsgálja, kinek mire van szüksége. Kell a pénz. Az anyja gyenge, s különben is, a gyerekkel valakinek lenni kell. A saját apja már régebben elment. Elváltak. Valahol lett talán másik családja.
       Azért a kimerítő napok végén édes a hazatérés. A gyerek jár, beszél, kacag. Okos kisgyerek, apja büszkesége.
Apa? Ha elviszi valahová a kis kétévest, mindenki álmélkodik:
- De aranyos öcséd van!
- Nem, nem az öcsém, a gyerekem. - feleli, s nem tudja, hogy mosolyogjon, vagy közönyös arccal tekintsen el a kérdés felett.
- Az nem lehet! - mondják.
- De lehet.
       De lehet. Egy petesejtnek, s egy hímivarsejtnek mindegy, hogy hány éves test örök sötétségégben érnek meg. Azoknak mindegy, hogy hogyan találkoznak, hogy szerelemből-e, vagy csak szenvedélyből. Azoknak mindegy, hogy milyen lesz az a megfogant kis élet, mindegy, hogy milyen lesz a szeme, haja, foga. Amikor találkoznak, már nem is csak sejtek. Már életcsomó. A szenvedés és a fájdalom kezdete.
       Aztán tragédia jött megint.
Meghalt a fiú anyja. Gyötrelem! Ott feküdt a tűzhely előtt, a gáztűzhelyen a víz zubog, forr, kit érdekel, senkit nem érdekel, nincs, akit érdekeljen, vége… Majd elfő…
A kisfiú toporzékolt a nagymama mellett, először azt hitte, játszik, aztán inkább megérezte, mint megértette a halált. Jön haza a fiú, a test már kihűlőben, a víz régen elfőtt, a fazék ég, az égett vízkő szaga fojtogat és iszonytató. A kisgyerek a hideg mellkasra hajtva a fejét alszik. Térdroggyanás, lángok, fájdalom. A mama ott van, és nincs. A céltudatos élet táplálója, az éltető tudás és bizalom élő tömege megszűnt létezni. A kisgyerek megint sír. Az apja is ordítana. Az ott a földön az ő anyja! Az övé, és nem mehet el. Még szükség van rá. Lett volna. És a hajszálai alatt a borzongás erősíti, hogy az elmúlás nagyon is valóságos.
       A temetésen hideg, a rokonok sírnak. Most mi lesz? Üresség, hideg a lakásban. Hiányzik a mama zsörtölődése, apró lépése, nevetése. És hiányzik a hó eleji nyugdíj. Túlóra. Megint értelmeznie kell, felfognia, cselekednie, s megint másképpen, mint addig. És magában nem tudja elszakítani a vörös hajú, az alig, s mégis nagyon jól ismert egyszervolt lány falmerev testét, és anyja gömbölyű, élettelinek látszó, mégis olyan távolian hideg holttestének képét. A két kép mintegy lázálomban, mintha folyton a vállain ülne.
       Nagy nehezen minden beindul újra. Egész helyes kis család lettek.
És minden őmiatta. Nem bír leszakadni vállairól a lázas meggyőződés. A magány pedig kezd megkövesedni körülötte, a falakban a téglák megszilárdulnak, hogy soha, senki ne rombolhassa le őket. Mert most még nagyobb az üresség, az életnek még kevesebb az értelme, a napfény megkopott, a tavasz szürke és a nyár ostoba.
       Megy az idő, megy a gyerek iskolába. Jól tanul, okos, értelmes.
Szülői értekezleten a fiatal apuka kissé feszeng. Ott is azt hitték, hogy a testvére. Végtére is nem mindennapi dolog, hogy egy huszonkét éves fiúnak hétéves gyereke van. Mikor megtudják, hogy a gyereke valóban, megy a susmus, pletyka. Diszkó-bébi, a gyerek anyja meghalt a szülésben. Gyerekek voltak mind a ketten. A falu szája borzalom. Minden pletyka, minden ártalom, minden zavaros történet szülőanyja a szájról-szájra híradó. Fekély és méreg, de már nem bánja. Egyszerűen nincs ereje mások véleményével foglalkozni. Elég önmagával együtt élnie.
Minek így élni?
Persze a gyerek. Azt nevelni kell.
Ketten. A nyomorék szívű apa, és a kicsi.
Mindennek ő az oka, ellenkezőjéről meg nem győzhető.
Azóta rothadásillatúak a virágok, az édes keserű, az élet merő posvány.
Nem látszik rajta semmi. Közönyös, néha vidám, néha szomorkás, mint bárki más is. Mindegy. Úgyis mindegy.

2.

"Ez az idei év is, amelyet lám leéltem -:
megevett! Vagy - magával vitt csupán?
S hova is? Hol a nyom?
Mi maradt még belőlem? Voltam egyáltalán?
Nem kutatom.

Esténte új meg új
elköltözés: temetés bennem.
…"

       Léptei nyomán felkeveredik a por. Lassan lépked, fáradt, izmaiban feszül egy egész heti kemény munka, s valami belső kín, ami akkor is megrogyasztja a térdeit, ha pihen. Tűnődve nézi a lába nyomán kevergő szürke port, mintha olyan érdekes lenne. Az utóbbi időben folyton felesleges dolgokon tűnődik, aztán hirtelen elfelejti, mit is akar tulajdonképpen. Ez is ilyen. Nézi, elmerül a szürke por szemlélésében. Az úton mindenhol kátyúk, gödrök, az előző tél felmarta, feltépte az amúgy is gyenge útburkolatot, a feketés mesterséges talajon még feketébb sebek a gödrök, mintha egy láthatatlan óriás tépte volna oda őket. A tavaszi fények is kopottabbak a lehangolt utcában. Kétoldalt házak, jellegtelen, egyszerű, s hivalkodó házak. Ismerősek, mégis idegenek. Néha emberek, gyerekek csoportja halad vele szemben. Ismerősnek köszön, idegenre egy pillantást sem pazarol. Az ismerőst is csak illemből köszönti, mert senki nem érdekli igazán. Hazaér, megáll a zöldre festett kapu előtt. A festék már néhány helyen lepattogott, alatta kirozsdállik a fém vöröse. Megint csak állt a kerítés előtt, s most a rozsdafoltokat szemlélte kitartóan. Ő maga is ugyanolyan, mint a régi vaskerítés. Valami festék van rajta is, a fiatalsága, ereje, s alóla kirozsdállik kimarjult életének feleslegessége.
       Aztán megrázta a fejét, s benyitott, végigment a betonjárdán, s a ház bejárati ajtaján végül is beért az előszobába. Mint mindig, most sem érezte otthon magát. Mint aki idegen helyre megy vendégségbe, úgy nézte meg a barnás műpadlót, a fehér falakat, a szokványos asztalt a négy székkel. Ledobta az egyik székre a táskáját, s a fürdőszobába ment. Éhes volt, de jobban vágyott egy fürdőre. Majd egy óráig áztatta a vízben magát, kicsit el is szunnyadt az illatos melegben. Amikor felriadt, még mindig csend volt a házban. A kisfiú még iskolában. Valami szakkörön vesz részt, majdnem este van, mire péntekenként hazaér. A víz már teljesen kihűlt, bőrén ráncokat áztatott, dermedést rázatott végig. Fázott, mégis lassan vette kézbe a kék, nagy, lepedőszerű törölközőt. Anyja úgy hívta: baba-törölköző. Az volt gyermekkorának legkedvesebb törölközője, az volt az első, amibe anyja az ő kis testét beburkolta, s az a jelentéktelen kék szövet megtelt az évek alatt jelentéssel, emlékkel. A bepárásodott tükröt letörölte, s most arcát vizsgálta. Teljesen szokványos, átlagos férfiarcot látott. De a szemei… zöld szemei sötéten ragyogtak és izzottak, mintha mindig valami keserűség bujkálna bennük. Persze az is. 16 éves kora óta. Ahogy nézte magát a tükörben, lassan elhomályosodott a kép, a letörölt pára apró patakokban folyt végig az üvegen, s barázdákat vont az arcára, elhomályosította a szemek tüzét. Aztán a kezére nézett. Munkában megedzett, kérges, mégis formás kéz. Tenyerén mély, éles vonalak, kemény gödrök, reszelős, mégis puha érintésű ujjak. Nézte a kezét, s arra gondolt, hogy éppen olyan, mint egy domborzati térkép. Tenyerén árkok, hegységek, dombok, völgyek, miket évezredeknek tűnő évek alakítottak. Sem jós, sem orvos nem tudná elolvasni a tenyerek üzenetét.
       Aztán szeme végigfutott a testén. Fiatal, erős test. Olyan test, amilyennek egy huszonéves férfi testének lennie kell. Hajlékony, inas, néhol gömbölyű, néhol szögletes. Hajába túrt, felborzolta, majd lesimította. Barna erdőség, minek talaja lázongó, fájdalmasan lüktető koponyát takar.
       Lassan felöltözött, kiment, asztalhoz ült. Most már nagyon éhes volt. Gyerekes örömmel, sötét gondolatait elfeledve mert magának az aranyló húslevesből, s élvezettel kanalazta. Sokat, s jóízűen evett, a munka égette benne az energiát. Mint egy jóllakott állat nyúlt ki, hátradőlt s kicsit vidámabban nézett körül. Már nem látta annyira komornak a környezetét. A régi faliórára nézett. Lassan haza kell érni a gyereknek. Olyan az a gyerek, mint egy kis csikó. Eleven, mozgékony, vad, de szelíd is egyben. Teljesen az ő természetét örökölte. Ám lehet, hogy csak ámítás, hogy az ő természete benne a meghatározó, hiszen az anyját nem is ismerte. Csak egy este volt, s aztán legközelebb akkor látta viszont, amikor már a ravatalon feküdt fénytelen hajjal, sápadtan, mint az akkor leesett hó. Elhessegette a komor emléket, s kiment a kertbe. A friss zöld színek újra telepréselték energiával. Tüdeje megtelt a balzsamos illatok kevergő árjával. Valami örök szépség, örök szelídség ölelte magához, amikor végignézett a kert buja, zöld lüktetésén. Megannyi árnyalata a zöldnek. Virágszirmok mögül villanó világoszöld, barna földből serkenő aligzöld tövek, lombosodó fák élénk fűzöldje. Az ég kéksége szinte rázuhan a földre, s a kék-zöld színek összekeverednek, valami kellemes, derűs kavalkádot alkotnak, mintha szelíden hullámzó tengeren úszó hajók lennének a távolban kibontakozó, messzi hegycsúcsok.
       A délutáni napsütés pedig éltető meleget hint. Arany sávok, ezüstös csillogás szabja részekre az ég s a föld kavargását. Most nagyon jól érezte magát. Hátrébb meglátta a szomszédot, amint éppen gyomlál. Ő nem vette észre, szakadatlanul irtotta a gazt, körülötte a felzaklatott föld termékenységének illata leng. Aztán, mint aki megérzi hátán a pillantást, felállt, hátrafordult. Barna lány, nevetős, fiatal, eleven és szép. Fogai csillanása különös módon illik a természetes környezetbe. Úgy áll ott a földön, mintha ő maga is egy fatörzs lenne, a feketés talajba ültetett, mélyen meggyökerezett ős-törzsök.
- Megjöttél? - villant a fiúra egy jókedvű mosolyt. A válasz rá szintén mosoly, csak nem olyan derűs.
       Aztán arca megvonaglott. Szája elkeskenyedett, ahogy a sötét felhő átsuhant az arcán. Most ijesztő volt, hideg, kemény, ismeretlen és idegen. Lassú léptekkel visszament a házba. Fiatal teste természetellenesen meggörnyedt, mintha valami súlyt vinne a vállain. Aztán jött is Bence, eleven arccal, viruló mozdulatokkal, ledobta a táskáját, s apja nyakába ugrott, hogy megölelje. Apja magához szorította a kis embert, a fiát, s nem mert a szemébe nézni, nehogy az ártatlan, a még alig élt gyermek lássa az arcán a rettenetes, keserű vonást.
Estig együtt voltak, segített házi feladatot írnia, aztán játszottak, keveset dolgoztak együtt a kertben.

       Egyszer azt álmodta, hogy a kisfiút elütötte a vonat. Verítékben úszva riadt fel, mellkasa zihált, és kétségbeesve rohant át a gyerek szobájába, hogy megnézze, nincs-e semmi baja. Bence nyugodtan aludt. Háborítatlan békében, derűs mosollyal aludt, mint aki szép helyeken jár álmában.
       Furcsán más az éjszakai élet, mint a nappali. A csend másfajta hangokkal telik meg. Az utca kihalt, a rovarok különös, nappal nem látható fajtái másznak, kúsznak a göröngyök közt. Mintha az éjszaka lenne a valóság, a nappal, amikor a nap ragyog, csupán káprázat. Mintha minden, ami napvilágnál történik, csak látomás lenne, valami felvett álarc. Sokan félnek az éjszakától, mert sötét. De az éjszaka nem bánt. Körülölel, simogatva enyhít nappal égő fájdalmakat. A sötétben minden más. A határok, az éles kontúrok elmosódnak, minden viszonylagossá válik, nem egyértelművé. Arra gondolt, hogy ő is olyan, mint az éjszaka.
       Napközben felveszi a nyugodt, derűs ember képét, él, mozog, beszél, hogy aztán az éjben kiteljesedve, hullamereven, s égő szívvel zokogja magából a fájdalom bűzös, vad csomóit. Felnézett a csillagos égre. Míg más a gyönyörű csillagok milliárdjait látja, ő azt vette észre, hogy a csillagok vibrálnak, s mintha ki-kihunynának. A csillagok bizonytalan villódzásában is magára ismert. Ugyanúgy haldoklik minden nap és minden éjjel ő maga is. Az éjszaka további részében már nem aludt, nem is akart, de nem is tudott volna elaludni. Hajnalig ébren, égő szemekkel bámulta a plafont, majd hajnalban reggelit készített. Rutinos mozdulatokkal kente meg vajjal a kenyeret, szelte fel a szalámit, öntötte ki a tejet egy lábasba, s közben borzasztó vágy hasogatta. Szerette volna, ha ő az asztalnál ül, s bárkinek az ismerős mozdulatai veszik körül.

Egy nap, amikor hazatért, szinte gondolkodás nélkül elvégezte a házimunkát, mire a gyerek iskolából hazajött, minden helyén volt, és Bencét meleg étel várt az asztalon. Észrevette, hogy a fia túl hallgatag. Mintha valami bántaná. Ha arra gondolt, hogy a gyerek szenved, fél valamitől, szinte maga is fizikai fájdalmat érzett. Amikor a kicsi megszületett, és tudatosult benne, hogy az az ő gyereke, nem gondolta, hogy ilyen erős kötelék fűzi majd őket össze. Megkérdezte:
- Bánt valami? Nagyon szótlan vagy.
- Semmi… – felelt a gyerek, de szemei nem voltak őszinték, tiszta, kékeszöld szemeit most nem emelte apja arcára, mint szokta.
- Valami történt?
Csend. Andor gyanakodva ment a gyerek táskájához, előkereste az ellenőrző könyvét. Benne a tanárnője ismerős írásával egy osztályfőnöki intő.

"Búzás Bencét minősíthetetlen magaviselete miatt a mai napon osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem."

       Andor kicsit megkönnyebbült, azt gondolta, valami gyerekes rosszaság megtorlása ez, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Bence valami olyasmi miatt kapta azt a figyelmeztetést, ami nem csupán csíny. Bencére, bár eleven volt, sosem volt jellemző a rossz viselkedés, főleg nem, ahogyan az osztályfőnök beírta: minősíthetetlen.
A gyerek szégyenkezve, égő arccal meredt a tányérjába. Sosem vitt haza még hármasnál rosszabb jegyet sem, nem még ilyen figyelmeztetést. Apja rászólt.
- Miért nem eszel? Elhűlik az étel.
- Nem tudok. – nyögte a gyerek, s szemét nem emelte fel. Apja elgondolkodva nézte, majd fejére tette a kezét.
- Ne félj tőlem. Egyél, utána beszélgetünk. Bármit tettél, igyekszem majd megérteni. Semmi miatt nem szabad annyira aggódni, hogy ne tudj enni.
Bence most végre felemelte a szemét, s hálás tekintetet vetett apjára. Befejezte az evést. S Andor kezében ott volt a kis, kék könyv, amely nem jót sejtetett. Aztán nem kellett kérdeznie sem, Bence maga kezdett bele:
- Verekedtem.
- Verekedtél? Te nem szoktál verekedni.
- Nem szoktam. De most verekedtem.
- És kivel verekedtél?
- Megvertem a Szabó Dávidot. Eltörtem az orrát. Orvoshoz vitték, én meg intőt kaptam.
Andor értetlenül meredt a gyerekére. Ez sehogyan sem illett a jellemébe. Főleg nem, hogy szemeiben büszkeség, vad indulat villant meg, s csepp jelet sem vett észre, ami megbánásra utalna.
- Elárulod, hogy miért verted meg? Bántott?
Csend, semmi válasz.
- Nem akarod elmondani?
- Nem.
- Miért?
- Csak. De nekem volt igazam. És még egyszer meg fogom verni, ha még egyszer… – a szó bennszakadt, elharapta a mondat végét, s a lázadás, harag vörös pírja szaladt fel az arcára.
- Látták?
- Mindenki.
- Talán beszélnem kell a tanárnővel.
- Ne! - riadt a gyerek őszinte rémülettel kapva fel a fejét.
- Miért?
- Mert akkor elmondja, hogy miért vertem meg. Nem akarom, hogy megtudd.
Még mindig csak konok hallgatás a válasz, de szemeiben felcsap a dac lángja. Aztán csak beszédre nyílt a szája:
- Azt mondta, hogy az anyám kurva volt! Nem akartam megmondani, hogy neked ne fájjon. Mindig sokat szenvedsz. Azért nem akartam, hogy ez miatt is szenvedjél.
- Sokat szenvedek én? Honnan tudod, hogy én sokat szenvedek?
       Olyan volt, mint egy kis felnőtt. Ahogyan beszélt, ahogyan gesztikulált a kezével, mintha egy meglett férfi szólt volna hozzá. Az ő korabeli gyerekek nevetve, kapkodva beszélnek még, elméjük kicsapong, repes a gondolatok örvénylésében. Bence nem ilyen volt. A szavak koppantak, s Andor riadtan nézte a fiát. Hirtelen hányinger kapta el. Nézte a gyereket, beletekintett a tiszta, világos szemekbe, és egy dacos, büszke, de szomorú, és fáradt ember szemeit látta. Szinte megundorodott tőle, s magától is. Elkapta a tekintetét, s maga elé meredt.
Próbálta gondolatait rendbe szedni, háborgó gyomrát, szívét lecsillapítani. Megint a gyerek rángatta ki a hirtelen rátelepedett fásultságból:
- Apa! Ugye nem haragszol rám?
- Nem, dehogy haragszom. De inkább ne verekedj legközelebb, ha ilyet hallasz. Ha tudod, hogy nem igaz, akkor ne törődj vele. Jobb lesz majd, meglátod. Megszokják, hogy nem foglalkozol a gúnyolódással, és a piszkálásokkal, és akkor békén hagynak, elfelejtik a sok ostobaságot.
- De ugye nem volt az anyám kurva?
- Nem. Egyszerű fiatal lány volt, akivel a diszkóban megismerkedtem. Tévedtünk. Amikor megszülettél, akkor halt meg.
- Ezt nem mondtad nekem. Csak azt, hogy meghalt.
- Lényegtelen. Teljesen lényegtelen.
- És már nem lehet testvérem? Nem lehet újra feleséged?
- Akarod, hogy legyen? Szeretnéd?
- Nem. Nekem jó így.

       A beszélgetés után egy ideig céltalanul kóválygott a kertben, majd dühösen nekiállt összegereblyézni a lehullott faleveleket. Mert ősz lett, igazi ősz, amikor sárgul, kopik a világ, s benne minden. Kezében forgatott gereblyéje alatt felhorgadt a földből a megbolygatott rothadás kesernyésen édes illata, s az illat vastag takaróként borult a testére. Nem bírta ki a szótlanságot, a néma gyötrelmet, körülnézett, hogy nem látja-e senki, s amikor meggyőződött arról, hogy egyedül van, ordított, üvöltött, kihányva tisztulni akaró testéből a lerakódott salakot. Aztán amikor berekedt, s torka belefájdult a hömpölygő ordításba, elcsitult, s megkönnyebbülten folytatta a munkáját. Azt nem vette észre, hogy a gyerek távolabbról figyelte őt, s amikor artikulálatlan, állatias üvöltés hagyta el a torkát, az ő kicsi arca is fájdalmas fintorba torzult.

       Persze a falu népe, a rossznyelvek nem tudták, s nem is akarták tudni az igazat a különös családról. Szokványos, öregségbe és unalomba régen beletespedt falu volt ez, kigöthösödő, pletykás lakossággal, fekete kendős vénasszony-kányákkal, görbe lábú parasztokkal. A kevés gyerek, aki született, alig népesítette be a komor iskolát, a házak fala, az utcák képe ontotta magából az ásatag szagot, a fiatalok többsége is atavisztikus maradvány. Nem kötődött ide semmiféle fontos esemény, nem volt semmi látnivaló, a nép ennek megfelelően lassú posványként folyatta életének áramát a mindennapok szürke medrében. Ónszürke mindennapok úsztak unalmas egyhangúsággal felettük, mint szélmentes, sima tükrű tenger felszínén fonnyadt vitorlájú, szennyel és hulladékkal megrakott hajók. Különös adománya a falu környékének nem jelentett semmit. Csodás volt a természet, a domborzat körötte. Két hegység köztes árkában épült régen, a helységnévtábla a település két végén már buja, dús erdőségben állt. A zöld, barna kavalkád a kertek végében maga az érintetlen, vad természet. Titokzatos, homályos a világ az erdőben, ritka állatfajok surrannak a bokrok alatt, értékes növények bontanak szirmot a sziklákon, vagy az avar alól. Az élet százezernyi apró és gigantikus csodája felvonul olykor a lábaink alatt, a hátunk mögött, ott, hová nem nézünk. Miféle lények azok, amelyek nem figyelnek fel a virággal meghintett bársonyos mezők vöröses, sárgás, kékes lobogására? A falu mentén elfolyó patak az élet csobogását hordja, kristálytiszta vizében a nap fénye jókedvet lüktet, ezerhangú rikoltás a madarak éneke a sűrűben. S még megannyi látomásszerű fényjáték, megannyi istenadta vibrálás, mely édesíthetné a lelkek silány egyhangúságát. Csak elnéztek a köznapi csodák felett az emberek, s hiába ragyogott gyöngyszemként valami az éjszakában, csak közömbös arccal, unott léptekkel gázoltak át rajta. Ugyanígy átgázoltak mindenen, amit nem értettek. Pedig a nap, amint tüzes korongját fellángoltatta a hajnali, kékesszürke égre a távolban felsötétlő hegyek mögül, az maga volt a mindennapi megújhodás mintája, valami dicső lángolása az új reggelnek, reményt keltő, fényes üzenet, vagy maga a borzongató, pokoli figyelmeztetés, hogy mily vörösek tudnak lenni a lángok, ha fellobbannak, hogy az ódon unalomban terpeszkedő falut felemésszék.
       Hej, égig nyúló giz-gazok, hát nincsen itt virág? Hát nincs. Itt nincs virág, nincs termékenység, nincs felburjánzó, illatozó élet. A szikárra ványadt, vagy tömörré hízott asszonyok mintha csak a rosszindulat fekélyeit cipelték volna szoknyáik alatt, mintha a vénasszonyok kopott kendői alatt a fejbőrön gennyes fakadékok támadnának, olyan volt a sok, ártalmas gondolat. Ezek az asszonyok lihegve, sóvárogva rohantak új, szaftos csemegék után, borzongató, kétes eredetű, s annál igaztalanabb híresztelések után. Sok bárgyú, alkoholba fúlt férfi ődöngött a kihalt utcákon. Olykor a füsttől, pálinkagőztől bűzös kocsmákba tömörültek, s ilyenkor a roskatag kocsmahelyiségek felett felizzott a levegő a káromkodások zajától, a züllés iszonytató fülledtségétől.
       A legritkább esetben támadnak pletykák alaptalanul, ezeknek az embereknek azonban sikerült maguktól is szörnyűségeket teremteni. A magányos fiatalember megjelenése beléjük fojtotta a szót, komoly arckifejezése alatt ördögi gonoszságot sejtettek, még a kamaszkori tévedésből fogant gyermeket is kételkedve lesték, vizslatták, hogy észrevesznek-e rajta valami természetellenest. A babonák és ostoba gyanakvások közt felnövő gyerekek szüleik romlott vérével ereikben ugyanúgy vélekedtek Bencéről, mint a felnőttek az apjáról.

3.

"Hallottam sírni vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a múlt meghasadt
s csak képzeletet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!"

       Akkoriban kezdett el megszabadulni anyja régi holmijaitól. Már régen szerette volna kidobálni, elégetni a ruháit, személyes tárgyait, de borzadállyal telt meg mindig a gondolatra, hogy megtegye. A szobából minden felkerült a padlásra, hogy ott por lepje, ahogy telnek az évek. Először a ruhákat hordta ki, nagy máglyát rakva az udvaron. Este égette el őket, szélcsendes időben. Már hűsült az idő, jólesett a tűzhöz közel kuporogni. Míg a lángnyelvek a sötétségbe villogtak, ő megbabonázva meredt a vörös pusztítás arcába. Nézte, ahogyan anyja régi köntösébe mar egy sárgás lángcsomó, majd a ruhaanyag sziszegve vált fekete, alaktalan tömeggé. Nem akart emlékezni, de hiába küszködött, csatát vesztett önmagával szemben. A tűznyelvekben ott látta keringeni anyja arcát, fehéres haját, jóságos mosolyát, s magatehetetlen, kihűlő testét. Mintha a szagot is az orrában érezné, azt a szagot, ami a halállal együvé szövődött. Az égett vízkő fojtó, keserű szagát.
       Aztán Bencére gondolt, s arra, hogy pár évtized, és a gyermeke az ő ruháit égeti el, s torkában fullasztó mardosással ejt könnyet, miként most ő. Addig gyötörték a gondolatok, emlékek addig kísértették, míg a tűznyelvek nem hunytak bele a pirosas parázsba, majd a fekete üszkök halmába. Már szinte megkönnyebbülten öntötte le a fekete foltot vízzel, ment vissza a házba, de még egyszer visszanézve megragadt a tekintete a még vékony csíkban felgomolygó füst látványán. Megroggyant térdekkel, szerencsétlenül ment be a házba, irtózatos erőfeszítéssel mondott esti mesét a fiának, és nem vette észre, hogy az cseppet sem figyel a szavaira, csak élettelen, kopott fényű szemeibe néz félve, aggódva. Mintha csak kínozni akarná magát, anyja régi szobájába ment, ahol ott függött egy egyszerű kép az asszonyról.

       Ültek csak a homályban egymással szemben. Ma annyira megnőtt benne a hiánya, milyen nagy lett minden, a fal, azon a kép, és abban a mosolya… Mondani akart valamit, de csak csendben ültek, nézte, milyen szép aznap, és reszketni kezdett, talán a hideg…, és apróra zsugorodott, és majdnem mosolygott.

       Aztán saját szobájába ment, levetkőzött, hogy ágyba feküdjön, de már a gondolatára is elborzadt, hogy egy újabb, álomtalan éjszakát töltsön el a plafont bámulva. Mert tudta már, hogy ez következik. Kínjában forró fürdőt vett. Ez olykor megnyugtatta. Most nem. Egy sóvár, kielégíthetetlen lángolás kezdődött az ereiben, ami lángra lobbantotta nemcsak az emlékeibe vesző tudatát, de testét is. Ha mellkasához ért, elviselhetetlen perzselést érzett a bőrén, s bőre alatt a megvonagló izmokban. De tehetetlenségében megdermedve lassan lehűlt kegyetlenül felujjongó férfivágya az ágyékában, s a szemei kezdtek égni, mintha a vérbő látomás kiperzselte volna benne az apró ereket. Mint egy megvert kutya oldalgott vissza a szobába, és levett egy könyvet a polcról.

       Másnap reggelre eltűnt a fájdalmas borzongás, úgy ébredt, úgy tette a dolgát, ahogyan máskor is. Délután folytatta a padlás rendbetételét. Most anyja könyveit hordta le, de azokat nem volt szíve megsemmisíteni. Volt köztük sok értékes darab, komoly szépirodalmi művek, verseskötetek, amiket valaha mindennap látott anyja szobájában a polcokon. Ezek bekerültek az ágya fölé egy polcra. Szeretettel törölte le, szelíden mosolyogva fogta őket kézbe. Édesanyjától örökölte ezt a gyengéd ragaszkodást a szeretett személy tárgyai iránt.

       Félig éberen, félig álomban emlékezett. Hideg tél volt, fagyos reggel, zúzmarás léptek, dermedten szürkült ég, fekete föld, s a koporsó fedelén elhaló szívdobogás a göröngyök dübörgése. Akkor este kiment az erdőbe, majd kóválygott céltalan a faluban, mert nem akart hazamenni, hogy a most már visszavonhatatlanul hideg, magányos ágyba feküdjön.
Így vezették el lábai az erdő szélét is érintő vasúti sínpárhoz. Nem gondolt ő addig öngyilkosságra, de amint meglátta a tompán csillogó fémvonalakat, a lehetőség, mint egy örömteli tény villant elé. Sokáig kuporgott a sötétben, várta a vonatot. Mindenre gondolt, és semmire sem gondolt. Agyába fogadta a téli éjszaka hangjait, csontjaiba hideg, és még valami gunyoros vágy bújt, hogy megszabaduljon önmagától. Közeledett a perc, amikor egy nemzetközi gyorsvonat halad arra. Nem nézte az időt, mégis mintha megérezte volna a levegő remegését, felállt, és magába engedte a sötétséget. Egyszer csak a sötétség három fénypontot szült, a sínek szinte táncra keltek mellette. Lefeküdt hanyatt a sínekre, fejét feltámasztotta az egyik rögzítőelemre, és a csillagokba bámult. Egész teste átérezte a közeledő remegés halálos lüktetését. Csak egy halálra váró, alaktalan, sötét csomó volt. Az ég felette a gyászlepel, a kövek a koporsó, a fagyos talaj a termékeny élet megtestesítője, mely szomjasan felissza majd a kiömlő vérét. Már üvöltésnek hallotta a közeledő vonat robaját. Nagyon közel volt.
       Egy teljesen köznapi dolog mentette meg az életét. Megkordult a gyomra. Testének követelése oly erős volt abban a pillanatban, hogy józan esze visszatért, s agya beindult újra. Hirtelen nem is tudta, hol van, amikor újra felfogta a közelgő vastömeg robajlását, nem értette, mit csinál a síneken. Gyomra megkordult még egyszer, s megjelent szemei előtt egy tányér gőzölgő leves.
Rémülten ugrott fel, és vetődött a sínek mellé. A szélvész eldübörgött mellette, a dobhártyaszaggató tülkölés süvítő trombitaszó a fagyos feketeségben. Megdermedve, összetörve térdelt a sínek mellett, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Hazaindult, és remegett még akkor is, amikor ágyba feküdt. Aztán elaludt, és az összekeveredett dimenziók felszívódtak – valahová a homloka mögé.

       Könyörtelen reggelek napfényében hervadnak semmivé ábránd –, és jégvirágok.

       Az elkövetkezendő napok egyre szürkébbek, egyre sárgul a zöld, barnul a vörös. Ősz közeledik. Van, akinek szép az ősz. Özvegyen maradt, valaha szerető és szeretett asszonyok teregetik ilyenkor szívüket emlékek kopottas zsinórjaira, hogy árnyazzon belé a nyárvégi csönd. Van, akinek az ősz elmúlás. Annak, aki a fényben, az ifjú tavaszban, az érlelő nyárban kap maga is vágyat élni.
       Ezen az őszön kapott hírt arról, hogy az apja is meghalt. Valami távoli rokon értesítette, megadta a temetés helyét, idejét. Annyit írt, hogy az apja rákban halt meg, hosszú betegeskedés után. Hatéves kora óta nem látta.
       Nem ment el. Csak másnap gondolta, hogy talán a sírhoz. Bence hosszúnapos az iskolában. Meg elvan egyedül is, ha későn is jön vissza, esetleg késő este. Nagyfiú már.
       Régen ült már vonaton. Át a városon, át a Dunán, Alföld. Síkság, és száraz, meredt ősz az ablakon túl. Ismeretlen emberek kavargása a pályaudvaron. Ismeretlen dialektus a taxisofőr ajkán, csak a temető ugyanolyan mindenhol. Feltámadunk – fekete kerítés, kovácsoltvas, magas. Rögtön mögötte rozsdászöld kuka, tele fonnyadt, rothadó virágtetemmel. Sírkövek, koszorúk megnevezhetetlen halmai, élt kilencven évet, élt egy évet. A temetőgondnok útbaigazította, s már messziről látta a friss sírt. Kétnapos, rajta egy halom koszorú, virágcsokor. Ki vitt neki csokrot? Maga sem tudta, anyja nem beszélt róla, miért ment el. Csak valami tárgyilagos elbeszélés, hogy nem jöttek már ki, és elment egy délután, nem jött vissza. Csak elváltak aztán, fél évre rá, csendben, vértelen. A gyereket nem látta, nem akarta, vagy eszébe sem jutott? Szerette. Vicces volt, nagy és erős. Mindig borostás és kemény. Kiskorában felkapta, és a levegőbe dobálta, matekoztak, ástak a kertben. Aztán csak eltűnt, egy darabig hiányzott. 16 éves kora óta meg nagyon eszébe sem jutott. Volt más, amin gondolkodjon. Most azért belemart valami keserű pezsgés. Lábai ólomlábak. Az egyszerű fejfán egyszerű felirat: Búzás László, élt 66 évet. A gyászszalagokon nevek, szerető feleséged, és ismeretlen nevek. Egy más élet. A földhalom alatt a genetika megcáfolhatatlansága. Apa?
       Hirtelen nem értette, mit keres ott. Látszólag csak egy magas, görnyedt hátú fiatalember egy sír mellett. Nyilván rokon. Cipőorrával lökdöste a felhántolt föld rögeit. Nem bánta, hogy nem jött a temetésre. Idegenek, édeskés könny-szag. A föld robaja a koporsón. Meg minek?
Száraz szájjal, bizsergő torokkal sétált kifelé. Gyalog a város felé, emlékezett rá, hogy a busz csak egyenesen hozta. Öt percre onnan meglátott egy kis vendéglőt az út mentén. Eszébe jutott, hogy evésre, ivásra nem is gondolt. De a teste jelzett, ennie kell. Miért ne éppen ott? Látszólag nem túl népes, mégis hangulatos kis vendéglő, a bejárat mellett rozmaring, a csíkos vászonnal fedett teraszon néhány iszogató. Odabent is szimpatikus berendezés, tiszta minden, fa pult, csinos abrosszal takart asztalok, alig vendég.
       Leült, jött is a felszolgáló, alacsony, kövérkés férfi, kedves, barátságos, magyarfajta alak, kopaszodó és piros arcú. Marhapörköltet kért nokedlivel, ásványvizet és kávét. Csak miután a felét megette, akkor kezdett érdeklődni a többi vendég iránt. Finom volt a pörkölt, és sok a szaftos, ízletes hús, aranyló, fényes nokedli. Jobb kedvre derült. Közel hozzá egy fiatal nőt vett szemügyre, aki rántott sajtot evett rizzsel. Női eledel – gondolta szelíd derűvel. A pörkölt árt a vonalaknak. Arrébb meg egy fiatal fiú. Barna hajú, magas, borostás, talán 20 év körüli. Szomorú barna szemekbe öltözve.
       Ő is magányos, mint én – futott át a fején a gondolat, és abban a pillanatban összeakadt a tekintetük. Nem sokkal előtte érkezhetett, a tányérján a fele adag étel volt neki is. Nem evett gyorsan, inkább csak piszkálta, és kibámult az ablakon. A fiatal, szőke nő befejezte az evést, fizetett, majd csendben szedelőzködött, és elköszönt. Fehér szoknyája, könnyű blúza igazán csinos teremtést takart. Mindkét férfi pillantása megakadt az almapopsin, majd cinkosan egymásra akadt a pillantásuk ismét. Vidám, halk jókedv futott széjjel a vendéglőben ettől a kis közjátéktól.
       Mindketten egyszerre kapták meg a kávéjukat. A fiú hamarabb megitta, fizetett, felállt. Búcsúzóul biccentett egy félmosollyal. Komótosan megitta a kávét, a maradék ásványvizet, és ő is szedelőzködött. Odakint megállt, nézett a távoli város, majd a temető felé. Lassan visszaindult a temetőbe, vissza a vaskapun, a rothadásszagú kuka mellett, a kaviccsal felszórt barna ösvényen a sírhoz. Amikor odaért, meglepődve vette észre, hogy nincs már egyedül. A barna hajú fiú állt ott, akit a vendéglőben látott. Nem értette, azt gondolta, talán máshová indult, csak megállt a friss sír mellett, talán kíváncsiságból. Jöttére felé fordult, kifejezéstelen arccal nézte. Aztán csak odabökte:
- Tegnapelőtt temettük.
- Látom, friss a sír.
Szörnyű sejtelem ébredt fel benne, de örökölt és tanult tartózkodása miatt nem szólt. Az idegen fiú láthatóan beszélni szeretett volna, az ajka megremegett.
- Mintha itt lenne a vállamon az összes súlya – mondta, csak úgy magának. – És a holtakat mindenki görnyedésig cipeli. Tengernyi lélegzet, és mosoly, és élet. Számolva-számolatlanul pazarolt évek, aztán aggódás, és kérdések, könnyek, s végül a halál mindnyájunkat megbélyegzett. Neked is itt van valakid? – kérdezett az érkezőre, és az bólintott, még mindig nem tudott, nem mert szólni.
- Búzás Viktor vagyok. – nyújtott kezet a fiatalabb.
- Búzás Andor.
Egyszerre tartották benn a levegőt, egyszerre fújták ki fél perc után. Mekkora lélegzet következett, tengernyi lélegzet.
- Az apám.
- Az apám.

folyt.: 4. fejezet.


2003-2011

Megjegyzés: A mű szó szerinti idézetet, vagy torzított gondolatokat tartalmaz Ady Endrétől, Illyés Gyulától, József Attilától, Pilinszky Jánostól, Kovács Erikától, Pálffy Juliannától, Tóth Judittól és Virág Lilitől.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Regény
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 238
Regisztrált: 2
Kereső robot: 36
Összes: 276
Jelenlévők:
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1882 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz