Sablonba szorít a világ
természetében szilárd
meggyőződéssel élnek
rendíthetetlen tények
törvénybe foglalt érv,
ok, és okozati béklyó
kötözi meg szellemed
vérmozaik, s szép szó
s kellemedben semmi
élő, művészeted óhaj,
miért mozgatja kezed
mélyből fakadt sóhaj?
csorba pengéd elakad
s törik ki torkodon éle,
hangszálak szelik át s
ömlik szavaidnak vére.
Elsírod magad, verseid
minden sora könnyes,
nem érted hol rontod
el, fércmű az összes.
Egyszer elengeded vágyaid és üressé válsz lassan
így úszik lelked csillagfényű kozmoszpatakban,
így sodródsz a világnak, ekképp alakulsz ki
bezárt szemeid közt saját fényed
ragyog, és visszatér végre
örökös büszkeséged,
- már ha hagyod -
akarnod sem
kell miként
áradj
ki.
S írj
újra szép,
erős képekben
élő féktelen sodrást,
Álmodj Verseket.