Mikor már denevérként lógott
a rag alatt a sötétség
pajtában szalma közé rejtettük
a napközben szőtt meséket
(talán álmodunk királylányt reggelig)
közben a dombok csipkéin
elbotlott öreg este
beesett a gyérre szögelt
deszkák résein
aztán már nem maradt más
csak az elfújt gyertya füstje
és a pulzáló csillagok
odakint
III.
Megkövülten állok
a régi ház előtt
könnycseppjeimben apró papírhajók
abból integetnek a régi barátok mind
megkopott a lőréssé szűkült kerítés
ahonnan évek vadászták
kétségbeesetten menekülő
emlékeim
megvetemedett padon üldögél
az öreg nénikévé töpörödött múlt
mennyei rántott csirke-felhőbe
burkolózva várja
mikor jövök a mezőről vissza ebédre
s a törékeny pillanatot
remegő karjaiba zárja
úgy szorítja keblére
mint akkor régen
amikor esőcsepp kavarta
por-illata volt a nyárnak
és kék ég-íze
a pihés szárnyakat bontott
szabadságnak