Döbbenet ült a kopottas
bordó kárpiton,
az imakönyv mellett
zsoltárok számai,
alattuk a neved…
éreztelek…
érezni lehetett a szívekről
pattogó keserűség
illatát…
A templom szomorú-barna
padsorai közt mégis
bujkált valami különös fény,
gyertyák égtek mindenhol,
minden szegletnek jutott
egy láng,
s minden láng
egy-egy zokogást tépett ki
a csendből,
odakint a dermesztő hideg,
az ajtó nyitva volt,
mégsem jött beljebb
csak egy napfényes,
régmúlt világ.
Gondolataimból font
koszorút az emlék,
sárga pitypangból
és vadvirágból, majd egy
napsugárral átkötötte,
épp olyat,
amilyet te fontál mindig
s tetted az én fejemre,
királylány voltam,
te pedig herceg,
- istenem, mintha csak
tegnap lett volna -
a patakparton hosszúra-nőtt
fűszálak,
a kiserdőben megtalált
árvalány-haj,
és a gabonamezők
felett átsuhanó szél is
mind-mind,
nekünk énekeltek…
Ott voltál mindenhol,
a lélegzetben,
a lehelet felfelé-gomolygó
párájában,
amikor a kandalló ajtaján
megcsillant a máriaüveg,
tudtam,
akkor tetted fiaid
padra-boruló vállaira
a kezed…
Megjegyzés: 2011-01-06