Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ó, Fred!

, 313 olvasás, leguan , 5 hozzászólás

Ezerszín

Az ősz úgy zuhant rá a tájra, mint egy levetett ruha a földre. Az elmém még képtelen volt rá, hogy emlékké alakítsa a nyarat, s úgy tűnt, a tücsökciripeléssel szertartásossá varázsolt nyár örökös jelenidőbe záratva lebeg majd a föld felett.
Alkonyatkor még üde, zöld lombú fák magasodtak az ég felé, a fehér szoknyák és a barna mellények érzéki táncában feloldódott az elképzelt álmokba zárt bizonytalanság.
Mikor hajnalban kinyitottam szemeimet, és végigpásztáztam tekintetemmel a hajnali égboltot, egy különös hang szólalt meg a fejemben, valahol a homlokom mögött: "Az idő belezuhant az elme csapdájába."
Nem voltam biztos benne, hogy ezek a szavak valódi értelemmel bírnak-e, vagy csupán a tudattalan nyitotta meg ezüst szelencéjét, de abban biztos voltam, hogy amikor kiúsztam életem partjaira az álom tengeréből, valami különös érzés kerített a hatalmába.
A tárgyak komorabbak lettek, az árnyékokat mintha felduzzasztotta volna az első őszbe torkolló éjszaka. Kinéztem az ablakon. A földön rothadt almák szunnyadtak, a házfalak tövében valami sűrű, árnyékhoz hasonló dolog pihent, amit pár nappal ezelőtt még nem vettem észre. Aztán föltekintettem a közeli domb tetejére, ahol a földesúr kastélya állt. Meredten néztem a gőgös tornyokat. Aztán lassan egymásba olvadtak a felhők és hideg esőcseppek gurultak végig az idő kinyújtott nyolc karján…
Nehezen telt az idő, talán az unalom gátja nem engedte, hogy normálisan folyhasson ránc-medreiben.
Ahogy tekintetem a szobában elhelyezett tárgyakra esett, mindegyikben felfedezni véltem egy arcot, mely hol megnyúlt, hol egészen gömbölyded volt, hol pedig összehúzódott, mint egy hidegben vacogó kis állat. Tudtam, hogy az én arcom volt az. Különös módon a tárgyak mindig más-más formájú arcot tükröztek vissza, mintha nem is a külsőmet akarták volna visszavetíteni a szemembe, hanem a hangulataimat.
Mikor a falu templomában megkondult a harang, az ég felnyitotta felhő-szemhéjait, és úgy tűnt, vakító, mennyei világosság tör át a tér láthatatlan hártyáján.
"Ha álmunkban egy álomról álmodva álmodjuk álmunkat, biztosak lehetünk benne, hogy sokáig nem tudjuk majd szétválasztani a valóságot és a képzeletet."
Ezeket a szavakat mondta Fred, mielőtt felszállt a hajóra, és szemeiben láttam, hogy valamikor már értelmezni próbálta e szavakat, és hosszas elmélkedés után sikerült is értelmet csempésznie a sorokba, egy személyreszabott értelmet, amely másnak csupán üres szavak halmaza volt. Most önkéntelenül és öntudatlanul válaszoltam a rég elhangzott szavakra:
"Az álom nem más, mint a végtelen. Egy rejtélyes közeg, amelyben megszűnik az idő és a tér. Nincsen súly és nincsen hosszúság. Nincsen semmi, csak a végtelen, amely a maga felfoghatatlan voltával többet jelent a létezésnél, sőt, talán még a halálnál is."
Ekkor eszembe jutottak gyermekkorom árnyékai. Eszembe jutottak a patakba dobott papírcsónakok, ahogyan elakadtak a kövekben. Eszembe jutottak a vad rohangálások, és az a furcsa kíváncsiság, amivel oly sokszor néztem a földesúr kastélyát. Úgy tekintettem rá, mint egy valódi szentségre. Éreztem az időt, ahogyan ránehezedik az életre. Láttam gyermekkori pajtásomat, Radley-t, ahogyan a júliusi éjszaka csillag-gerendái között botladozva együtt hallgattuk a Hold énekét, és egy pillanatra beleolvadtunk a végtelen, fekete kozmoszba.
A következő reggel nagyon nehezen szabadult ki az éjszaka karjaiból.
A délelőtt is komor volt, a délután pedig olyan erővel szívta ki csontjaimból az életet, hogy azt hittem, belepusztulok.
Ott ültem a tűzhely mellett, és a kezeimet mozgatva figyeltem az árnyékomat. Mindig pontosan azt tette, amit én. Az árnyékom, a leghűségesebb társam volt egész életemben.
Vajon hová lesz az árnyék, amikor leszáll az éj, és minden fényt magába zár a sötétség? Úgy vélem, hogy mint egy szellem, felemelkedik a nyugvó test mellől és elindul a sóhajtó óceán felé, felszáll a vitorlásokra és kihajózik a nyílt vizekre. Hangtalanul szeli a habokat és ilyenkor a halászok összebújva suttogják: "Ismét egy kísértethajó járja a vizeket." Keresztet vetnek, és megisszák az utolsó korty rumot is, majd lassan befekszenek a tenger hab-takarója alá.
Szóval ott ültem a tűzhely mellett, és a gondolatok vadul nyüzsögtek a fejemben. Hirtelen egy hangot hallottam, amely hasonlított Fred hangjára, de mégis más volt. Egy hang volt, igen, amelyet azelőtt még sohasem hallottam.
Ezt mondta nekem:
- Lassan elhalványultak a fények, és körbeölelt a hideg, fagyos hullámsír.
Aztán hallottam azt is, hogy kezek harcolnak életükért a vízben, hallottam a tenyerek súrlódását, ahogyan lecsúsznak a deszkákról. Hallottam, ahogyan a földet vad lovak patái tapossák, és hallottam a kardokat, ahogyan belecsapódnak a páncélokba.
A kezem továbbra is mozgott, de az árnyékom megdermedve állt a lángok mellett. Éreztem az ősz csípős leheletét. A hangokat felfalta a csend, ám ekkor hatalmas szél kerekedett, mely a távolból furcsa kürt-szólamot hordott felém. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság burjánzott körülöttem…
- Ó, Fred! - súgtam ekkor megdöbbenve, miközben szorongva botladoztam egy még el nem kezdődött pillanatban - Ma ne húzasd fel azt a halálfejes, fekete zászlót! Vigyázz! Ágyukkal felszerelt hajók szántják a tenger végtelen mezejét!
A szavak kirebbentek a fogak kalitkájából és a messzi vizek felé szállva, komoran utaztak néhány villám-gerinces felhő hátába kapaszkodva, s csak remélni tudtam, hogy a féltő szavak még időben elérnek Fred-hez…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 333
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 360
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2387 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz