Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Földem

2010-12-18 09:00:00, 906 olvasás, aranytk, 5 hozzászólás

Oda születtem, ahol virágok bontanak bús dallamokat,
s a fészkek alatt madárcsicsergésbe halkul a csend.
Az utcákon ismerős arcokat takar a zárkózott élet.
A létezés csodája, mint magányos csendélet:
megalkuvásba döntő kiúttalanság, sorsokba simuló rend.

Az ég alja télen szürke-szomorú, az ágakon nincs levél,
s a várostól távolodva felszántott földeket takar a hó.
Távoli hegycsúcsokat itt hiába is keresne szemem,
csak a sík ugar nyugalma látszik, s a végtelen játszik velem.
Földem, mint évezredekbe kövült kincs: éltető s temető takaró.

A nyarat várom mindig, mikor bogarak zöngéjét viszi a szél,
lenge ruhám hozzám simul, s bőrömbe égeti sugarát a Nap.
Fázom a télben, fázom a sötétben. Falaim mögött fáj a béke.
A vakság, mit láttatni enged, hűvösen hajlik vágyaim ölébe,
s a világ álságos mosolya lelkemben virrasztva szívembe harap.

2010.

Néhány szóban

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Néhány szóban
· Kategória: Vers
· Írta: aranytk
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 14
Összes: 28
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Kavics


Page generated in 0.0453 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz