Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A tél fogságában

, 824 olvasás, Patakikatalin , 4 hozzászólás

Természet

- Apu, szeretném, ha elmesélnéd azt a nagyon régi, különös vadásztörténetet, amit Nagyapámmal éltek át a tél fogságában!-
- De hiszen, már milliószor elmeséltem, nem unod még?-
- Nem!
- És miért nem?- az öreg kéreti magát, még egy pillanatig.
- Senki nem tud olyan átéléssel mesélni, mint Te. Már csak halványan emlékszem az Andor nagypapa sudár termetére, és huncut mosolyára. Ám az is könnyen lehet, hogy csak képzelem az egészet…- a férfi hátra simítja az ezüstös, haját. Az évtizedek múlásával, ő is hozzá öregedett az apjához.
- Egészen más volt az akkori világ, és benne az emberek. Több generáció élt ugyan azon portán, és segítették egymást az előbbre jutásban, gyarapodásban. Ez jó volt a gyerekeknek, szüleiknek, és a gondoskodásra szoruló időseknek. De ne gondold, hogy a vállukat nem nyomta súlyos teher. Politika akkor is volt, mint most. Beszolgáltatások, kilakoltatások, határtologatások és miegyebek… A György dédapád Fővadászmester volt a Borhy birtokon. Andor nagyapád is fegyverforgató huszártiszt volt. Még láttunk hiúzt, és farkasokat a Monarchia területén. Keménykötésű, hazaszerető férfiak voltak az elődeink, csatában edzettek. Tudod mit? Adjuk meg a módját annak a mesélésnek. Hozzál föl a pincéből egy flaska borocskát, és üljünk ki az öreg diófa alá, amit még a dédapád ültetett. Hallod, hogy ciripelnek a tücskök? Az éjszaka biztos esni fog! Érzed a levegőben az ősz illatát? Talán, szép bőgésünk lesz az idén. Az erdőszélen láttam az őszi kikericseket, és pár szál enciánt, meg az öreg bak riasztott. Szerencsém, hogy bírom még magamat erő dolgában.- a férfi hangja egy kicsit megremeg. - A díszesen faragott "vándor" botra támaszkodik. Kilencven esztendőt tölt Karácsonykor.
- Szultán, gyere ide te is! Fülelj, hiszen nem akármilyen történetet fogsz hallani!
Kálmán hangja barátságos, szabad kezével megvakargatja a kutya okos fejét. A borosüveg az asztalra kerül a poharak társaságában. A kosárkában, szalvétával takart, töpörtyűs pogácsák pihennek. A zöld terítő sarka a vizsla fülét birizgálja. Suttog a matuzsálem korú diófa, örül, hogy ismét vendégei vannak. Az öreg előveszi a pipát, és kellékeit, majd nyugodt, aprólékos mozdulatokkal életre kelti a lelkét. Kellemes illat lengi körül a két férfit. Csilingelve szalad az ó bor az üvegpoharakba. Senki nem sürgeti a másikat, szertartásosan teszik a dolgukat. Apa és fia. Mindig jó lelki kapcsolatban álltak egymással. A Természetszeretet erős köteléknek bizonyult. A fiú is a vadvédelem területén dolgozott, amíg lenem százalékolták…

- Az úgy vót, hogy az apám halkan beszólt a szobába:
- Indulok! Gyüssz-e fiam!?
- Mán hogyne mennék Édesapám! Azt vártam, hogy szójjon!- fölöltözve ugrottam apám
mellé, indulásra készen. A konyhaajtóban, szemembe sütött a holdvilág. Apám nagy bakancsa helyet tört a hóba, a nyomában lépkedtem frissen, és izgatottan. Vadászni megyünk! A kemény tél halálát járja. Enyhültek a mínuszok, már nem jeges a hópihék háta.
Nyikorog a bakancs, apám hátra se néz. Hallja a szuszogásom! Vászonszütyő a vállamon, benne a kenyér, szalonna, hagyma. Édesanyám pakolt a nagy útra. Haragosan nézett az urára, de nem szólt egy kukkot se. Kicsinek tartott még a téli erdőt járni, féltette a gyönge fiát. A szüleim tekintetéből mindig jól olvastam. Most apám oldalára álltam, nagyon vadászni akartam. Ez volt az első igazi megpróbáltatás. Az öregem konok fejű ember volt. Nagy hangot soha nem hallottam tőle, de a tekintet az parancsolni tudott! Szó nélkül kapkodtam a lábam az apám nyomában, nem mertem mondani, hogy: "Édesapám, lépjen már kisebbeket!"
Az öregem mégis csak lassúbbra tette a tempót. Így már nekem is jó volt. Az erdő fölé lassan érkezett a Nap sápadt sugara. A Hold és a csillagok helyet cseréltek, átadták a széltelen világot. A legmagasabb hegyek tetején pipiskedett a világosság, majd a völgyekben is betette karcsú lábát. Gyönyörűen ragyogott az erdő a reggeli fényben. Millió hópihe csillant-villant pompás színekben. Soha nem felejtem azt a látványt. A kereszt tövében a forrás mellett az apám válláról is lecsúszott a duplacsövű puska és módjával megreggeliztünk. Szerettem nézni, ahogy evett. Görbe ótó bicskájával, tisztelettel szelte a szalonnát, kenyeret, hagymát. A maradékot gondosan visszacsomagolta a vászonkendőbe, hátizsákba tette, morzsát a bajszáról leseperte. Lapos kulacsából hörpintett egy gyűszűnyit, majd azt is magába rejtette a hátizsák. Minden mozdulatát utánoztam az apámnak.( Ma is úgy eszem a szalonnát, mint Ő!) Akkor én ott forrásvizet ittam. Az öregem ismét jelezte a tovább indulást, korát meghazudtolóan, fiatalosan mozgott. Időnként megállt, és a hóban jól látható nyomokat mutatta.- Egy erős bika!- A léptek a hegy mögé szaporodtak tova. Mi is arra tartunk…
A faluban már búcsúzott a tél. Itt-ott volt hótakaró a kertekben, szomszédban hóvirág nyílott. A cinkék bátrabban hangoskodtak az etetőknél, a piros kalapos harkály gyakrabban dobolt. Közeledik a tavasz, ezt dalolják a madarak. Az erdőn, alattomosan változnak a fények. Szürke, lenge fátyol zavarja a látást. Sokasodik a hó a lábunk alatt. Minden árkot föltöltött, minden sziklát becsomagolt, minden fát fehérre festett a tél. Erdei vadnak nyomát se látjuk egy ideje. Apám bakancsa jeget tör. Recseg-ropog minden lépése. Akkora zajjal haladunk, hogy kétséges a mai vadászat sikere! Már késő visszafordulni, messzire kerültünk a falutól. Csak előre lehet menni. Apámnak fél lábszárig, nekem térdig ér a hó. Tudom, hogyha a fenyvesig eljutunk, túl leszünk a nehezén. Jól ismerem ezt a hegyet, hiszen nyáron, gyakran jártam erre a fiúkkal. A tél mindet elvarázsolt. Nem ismerek rá a tájra, minden idegen. Ég a szemem a sok fehérségtől, csorog a könnyem. Nagyon kimerítő, gólyalábazva lépkedni, de nincs más választásom. Az ingem is vizes az izzadságtól, és ha leállok egy pillanatra, akkor majd rám fagy a ruha. Jeges hólében tocsog a lábam, olyan, mintha mesztélláb járnék. Az apám egyre gyakrabban néz hátra. Engem figyel, meddig bírom… Az arcom lángol, verejték gyöngyözi a homlokom. Makacsul összeszorítom a számat, nem panaszkodom, hiszen én akartam jönni!
- Gyere, mássz a hátamra!- hallom apám szavát a "távolból." Fölkapaszkodtam az utolsó maradék erőmmel, és rögtön el is aludtam. Már nem számított semmi, a vadászat sem tudott ébren tartani. Egyetlen vágyam volt, hogy aludni akarok. Álmomban nyár volt, és meleg, és boldogan játszottam a barátaimmal. A málnásban medvebocsok voltunk… Csak a fenyveseknél tértem magamhoz. Az út legalább két kilométer volt.
- Édesapám tegyen le!- gyöngéden végig csúsztatott a hátán, majd földet ért a lábam. A fejemet megsimogatta, és azt kérdezte:
- Jobban vagy kis fiam?
- Igen! Ne haragudjon, hogy ennyi bajt okoztam.- nézek bocsánatkérően az apámra.
- Nem a te hibád, hanem a tél nem kotródott el a hegyekből. Gondolhattam volna… vén bolond,- de ezt már csak magának suttogta. A hátizsák rejtekéből a pálinka ismét apám szájára talált. Kimerítette a cipekedés, zihált a tüdeje, lassan visszaállt a légzése. Oly csendes volt, mint korábban.
- Elérünk a sziklákhoz, és ott az oltalmukba majd ebédelünk. Úgy ötszáz méter lehet a távolság.- szinte suttogva mondja az apám. Ő még vadászni akar a nap folyamán. Elől halad, porhanyós lett a fehér hó. Gyenge áramlat simogatja az arcom. Enyhül az idő, pamacsok huppannak a földre a fákról. Egyre jobban látszanak a hatalmas szikla óriások. A szürke foltok kiemelik őket.
Hirtelen megáll az apám. Igaz, hogy én a hátát látom, mégis pontosan tudom, mit tesz. Előre jelez a fejével, ott észlelt valamit. Egy sötét szürke folt üvölt a sziklák tetején. A lassan lemenőnap fénye csillan a farkas bundáján. Egy másik hang válaszol, majd még kettő hangoskodik távolabbról. A falka vezér egyenest felénk fordul, hatalmas ugrással maga mögött hagyja a sziklát, szinte repül. Oldalt követi a kisebb testű párja, gyilkos tekintet villan a szemében, szájából hömpölyög a meleg pára. Nesztelen érnek földet a puha mancsok, körmök se pattannak az apró köveken. Minden szőrszáluk az égnek áll, ettől hatalmasnak látszik a testük. A fiatal farkasok is remek mókának találják az ember vadászatot. Ennek a fele sem tréfa. Ezek a fogadásunkra rohannak elénk! Azt már nem! Belőlünk nem lesz nektek ebéd, rusnya népség! Hatalmasat dörren a fegyver, és erős fény kíséretében útjára indul a lövedék. Nyomában a másik. Porzik a hó, jobbra és balra. Fejeseket forognak a vonyíkoló farkasok. A hím terül elsőnek, és vörös rózsa nyílik a havon. A négy láb, görcsösen rángatózik. Amott a nőstény mellé fiatal farkas érkezik segíteni, ám ő is összerogy a következő pillanatban. Apám elemében van! Semmit sem teszek, a számat is tátva felejtem. A félelmet is elfelejtem, nincs is olyan. Elképedve bámulom, ami előttem zajlik. Pillanatról-pillanatra újabb farkasok fekszenek terítékre. Majd síri csend következik. Elnémultak a hegyek. Nem labdáznak a fegyver hangjával. Egy hosszú ideig mi is mozdulatlanok maradunk. Dermesztő csend feszül a hegyek oldalában. Most nézek először az apámra. A szeme csillog a büszkeségtől.
- Látod fiam, ezt így kell csinálni!- majd remegő kézzel megsimogatja a fejem.- Gyere segíts kupacba pakolni őket. Húzom-vonom a nőstényt, és egy fiatalabb hímet. Lehet, hogy a fia volt? Kezünket mossuk a hóban, majd szépen megterítünk ebédre. Minden falat mennyei eledelnek tűnik. A fáradság kiugrott a legapróbb csontomból is. Büszkeség töltötte be a szívemet. Nem mindenkinek adatik, ilyen bátor Édesapa.
- Mihály bátyádnak szólok, jöjjön föl a dögökért. Jó pénzt ad érte a szűcs, Tied lehet.
- Köszönöm, édesapám! De én nem dolgoztam meg érte.
- Bátran viselkedtél!- kotorászik valamit a hátizsákban, és elővesz egy darab csokit.
- Tessék, előleg!- mosolyogva nyomja a tenyerembe a különleges csemegét.
- Nahát? Magának érdekes hátizsákja van!- az édességet kettétöröm.
- Indulás, nyomunkba ólálkodik az este. Messze még a házunk kéménye.- csendesen talpra állunk, sokkal könnyebbek a léptek. Nem is farkas vadászatra indultunk! Újra látom a pillanatokat, pezseg a vérem az örömtől. Apám is boldogan tapossa az utat előttem. Remek iramban haladunk a kanyargó erdei utakon. Talán, még gímszarvast is sikerül terítékre hozni. Gyönyörű ez az ezüstbe csomagolt bükkerdő. A fenyvesek, még téli álmot alszanak, nem érezni a gyanta szagát, az már a tavaszhoz tartozik. Cinkék bohóckodnak mellettünk, eleséget kéregetnek. Majd föllököm az apám, nem vettem észre, hogy megállt. Terebélyes tölgyfa villájába mutat. Egy hatalmas hiúz feje a vastag ágon fekszik, és lustán himbálja a hátsó lábát. Talán a hajnali vadászat fáradalmait, izgalmait piheni ilyen kényelemben? Puska dörren, macska huppan, a vadász mosolyog.
- Már ez se garázdálkodik többet az őzek családjában. Tudod, fiam a hiúz egy ritka vadászzsákmánynak számít. Jó ha egyet tudunk lőni az életünk során. Rendkívül éber állat, nehezen cserkészhető be. Ez itt elmafláskodta az életét. Fiatal, tapasztalatlan volt. - suttogja az apám, és egy verejték csöppet töröl le a homlokáról. Gyönyörű hiúz "alszik" a hódunnában. A pamacs füleit bátran megrángatom, selymes bundáját végig simogatom. A szerencse mellénk szegődött, kárpótlásul a keserves kezdetekért.
- Mihály bátyádra vár! húzzuk föl a faágra. Így nem kezdi ki semmi.- gyorsan végzünk a macskával, és a lépteinket is szaporázzuk.
Oldalt vág a fény az erdőbe… harangszót hallunk. Az erdei utat szekerek nyoma barázdázta föl, viszik a kitermelt fát a faluba. Szemlátomást születik a zúzmara a növények szélén. Egy erős áramlatba keveredtünk, az arcomat marja a jeges szél. Teljesen belebújok a kabátomba, szinte nem is látszom. Egy gyerekkabát világgá ment… Apám hátrafordul, és rám mosolyog. Hirtelen olyan melegség öntött el, hogy előbújtam, mint csiga a házából. Pár száz méter után magunk mögött hagytuk a zúzmarába öltözött tájat. Rozsdabarna, és vörös levelek táncolnak fenn az ágakon. Amott csipkebogyók piroslanak, mint egy gyöngykaláris. Baloldalt, borostyán támaszkodik a tölgyfa derekának, s a sötétzöld levelek a nyár hangulatát idézik. Egy rőt színű csuhát pillantok meg, és abban a pillanatban tűzbe rogy a gímszarvas, mintha a szememmel öltem volna meg. Az apám, még mindig célzáson tartja a fegyver csövét. Ő maga sem akarja hinni a találatot. Egyetlen napra, ennyi vadászszerencsét nem róhatott ki Szent Hubertus. Mindig pillanatok alatt kellett dönteni. Csak a vadász rutinnak köszönheti ezt a gazdag zsákmányt, amelyet a mai napon begyűjtött. Az éles látása, önfegyelme vitte sikerre a lövéseket. A szarvas fejét fölemelve tartja, opálos tekintettel néz felénk. A fél agancs beakadt a közeli bokor ágaiba. Apámmal egyszerre érünk oda.
- Hát a másik szár hol van?- kérdezem apámtól, csodálkozva.
- Valahol már elhullatta a napokban.-
Édesapám leveszi a kalapját, az utolsó falatot a nemes vad szájába helyezi, és búcsúzik a jószág lelkétől. Olyan felemelő volt látni ezt az ünnepélyes pillanatot. Soha nem felejtettem el, amit akkor tanultam!
A távolból emberek hangját hozta magával a szél. A lövés irányába igyekeztek, egyre zajosabban. Elsőként Mihály bácsi alakját ismertem föl, majd a többi falubeli szomszédokat. Fáért jöttek ki az erdőre, a Borhy uraság birtokára.
A szarvasbika és a macska mellé és is fölkerülök a szekérre. Igazából nem is bántam, hogy kifogyott a lábam alól az erdei út. Hirtelen olyan fáradtság ölelt magához, hogy nyomban elaludtam. Azt sem tudom megmondani, miként kerültem a jó meleg dunna alá. Másnap délután volt, amikor felébredtem, és édesanyám ült az agyam szélén. A tekintete tele volt aggodalommal, hogy belázasodok-e?"

A régi történet végére elfogyott a zamatos bor az üvegből. A pogácsás kosár is egy nagyot ásított az asztalon. A poharak egy utolsót csilingeltek bele a tücsökzenébe. A zsemleszínű vizsla elnyújtózott a gazdi lába előtt, és egyenletes horkolásba kezdett. Szépet álmodott: egy csillogótollú fácánkakast apportírozott.
Az éjszakai pillangók táncot lejtettek a diófa szagos lombja körül, s a szúnyogok sisere hada messze szállt. A Hold és a csillagok elfoglalták tegnapi helyüket.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Novella
· Írta: Patakikatalin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 322
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 345

Page generated in 0.2968 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz