Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Semmiként is óriás

, 738 olvasás, aranytk , 6 hozzászólás

Elmélkedés

Kiket szerettem,
sokan elbúcsúztak tőlem:
fönn laknak az égben,
talpig hófehérben.

Szelíden játszó angyalok
suhannak el vállam felett,
ragyognak az arcomra rótt,
láthatatlan fény-jelek.

S míg az évek mögém lépnek,
illatok, képek emlékét őrizve
dúdolok a messzeségnek,
s hagyom, hogy vigyen a szél,
nem számít, merre sodor,
az sem, hogy mit súg, mit beszél…
Könnyű leszek – ébren álmodom.
Talán így lesz – nem tudom…

Gyávasággal cinkos szégyenem,
hogy élni, s halni is űz a félelem.
Egy nap elvesztem majd mind,
mi igazán sosem volt enyém.
S míg búcsút intve állok
pőrén a lét peremén,
átölel majd engem is
gyöngéden a Fény.

Tovább lépek akkor utamon:
s ha öröm, bánat már csak
hűvös nyugalom,
békéjét magamra húzva hagyom,
hogy röpítsen tovább a szél.
Zengjen, daloljon! Üzenje,
hogy a lélek mindörökké él!

Kincsem így lesz majd megfoghatatlan.
Semmiként is óriás leszek
– s bár embernek láthatatlan –
mégis, mind, kiket szerettem,
megpihennek majd
ölelő karomban.

Megjegyzés: 2010.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: aranytk
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 19
Jelenlévők:
 · boszorka
 · gszabo


Page generated in 0.0372 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz