Mintha tudnád, kérdezel,
lelked mélyén aggodalmat szőve,
minden nap,
s minden
fátyoltalan arcú, félsötét este,
midőn a Hold
udvaromon ezüstfényét hinti.
Mert minden
percem szemembe-zárt
álmatlan mosolyát,
s nélküled szomorú dallamok
táncába tévedő időm tette,
tövis-szúrásszerű
fájdalmaim is szeretnéd ismerni.
Válaszaim kerekedő karok
forró ölelését igyekeznének
hiányos tavaszod
végtelen-kékekben terülő egére
lehelni,
tél-fehérből is szín-szilánkot törve.
De Te, érezve,
mintha tudnád, kérdezel,
s én
dobogó szívem legmélyén is,
csak feléd szálló
sóhajaim látom a tükörbe.