Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Mert csöndemben…

2010-12-12 09:00:00, 837 olvasás, aranytk, 12 hozzászólás

Mert csöndemben újra
s csak újra dúl a múlt:
Sorsomon konok emlékek ülnek
(talán mert üldözöm őket,
tüntetnek, s nem menekülnek),
csak nyomják rám a mázsányi súlyt,
teremtve bennem
– bár hinném, hogy értem! –
néma háborút.

Vergődő magammal
vívott, halálba hajló,
vesztett csaták!
Mi célotok?!
Oly idegen
ez a világ!
Földig húz
e nagy titok,
s kérdésem
hiába sírom,
hiába kiáltom,
a válaszra süket vagyok.
Gyötrő csöndet tördel a mély,
létembe naponta belefáradok.

A feszített napok percei mögött
meghúzódó némaságban
(esti imák helyett)
egy apró
mécses még lángra gyúl – lobog.
Fénye mögött magamtól távolodok.
Lángjában zúzott haragot takar
a teremtett béke – szíven szúr
a szilánkok tenyérnyi
büszkesége.

Álmomban
gyáván
gyanakvó
lidérc-lovagok
vágtatnak a messzeségbe,
s én (ó, szegény…), minden felszálló
porszembe beleporladok.

Ez a száguldás,
mint lassuló sodródás
– fényévnyi távolodás –

Vajúdásom ég-, és földszakadás:
megnyugvást reménylő lélekhasadás.


Megjegyzés: 2010. július 29.

Elmélkedés

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: aranytk
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 33
Jelenlévők:
 · Ifjabb_Tok
 · Ravain


Page generated in 0.0391 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz