Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Elégtünk együtt…

, 403 olvasás, Helena , 0 hozzászólás

Szerelem

Csitítottam vágyam sürgető szavát,
s a végén feladta szívem, óh jaj, magát.
Titkoknak mélyén született a végzet,
s úttalan utakon megleltelek Téged.
Nem rejtőzködtél, így hozta a sorsunk,
egymáshoz rendelt, ez volt az okunk.
Terelgetett minket, mint nyári felleget
adott nékünk napot és szívünkbe meleget.
Rövid volt a kegy, mivel elhalmozott minket
őriztük titkunk, mint drága kicsi kincset.
De jött a fergeteg, forgószéllel támadt
süllyeszteni készült dagadt vitorlánkat.
Vész követte, majd olykor gyilkos áradat,
torkából tűzfolyam és forró láva fakadt.
Égtünk és szenvedtünk… tüzelt a vágyunk
olykor nem maradt más, csak a szép álmunk.
Még ezt is irigyelte, ellopta egy reggel,
hangosan kiáltott "Most aztán indulj, kelj fel!
Ásd el a szerelmet ne égjen hiába,
csók helyett, forró szurkot öntök a szájába."
Zokogtam… édes csók nélkül mit ér az élet,
s már látom, hogy patakokban folyik drága véred.
Kegyelem… ne bántsd, ami szent és igaz,
inkább égjek véle, ez lesz a vigasz.
Elégtünk együtt… szerelmünk tüzében,
s most újra születtünk, e vers képében.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Helena
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 228
Regisztrált: 2
Kereső robot: 34
Összes: 264
Jelenlévők:
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 0.1541 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz