Fülledt, zivataros napok voltak,
de előttünk állnak még hónapok,
azt hittem, feltámadnak a holtak,
aztán úgy éreztem: sokkot kapok.
Boszorkány fogta egy angyal kezét,
velünk a sorsunk is tréfát űzött,
néha az Isten becsukta szemét,
fáradt kedvem ezen megütközött.
Ám gazdagodtam ez idő alatt,
lelkem is sokszor virágba borult,
habár léptem akadozva haladt
mégsem voltam árva, sem nyomorult.
Mégis, mikor kinyitottam szemem
akkor a világ épp bezárkózott,
én azt hittem, nyugalomra leltem,
de épp ekkor lettem elátkozott.
Hiába kergettem a felhőket
mialatt a pokol tüze éget,
csak az, az az egy ajtó nem nyílt meg,
ami a boldogsághoz segíthet.
Ím hát itt lebegek tudattalan,
üres belül testem, fejem, lelkem,
folyvást azt kérdezem minduntalan,
eztán már magányosnak kell lennem?