Eljön majd az idő, bár soha nem várod,
hogy fájdalmadon sírás már nem segít.
Könnytelen közönnyel nézel a világba,
nincsen már semmi, mi jókedvre derít.
Nem kergetsz ezentúl tarka délibábot,
lelked kapuját örökre bezárod…
Kínzó, feltörekvő álmokat tiporva
felszínes örömöt többé nem vágyod.
Szemed ragyogása elveszíti fényét,
szíved rejtekén nem nevelsz virágot,
és a múló idő nem hozván enyhülést
elhagyni készülsz e fájó világot.
Hosszú lesz az az út amelyen elindulsz,
érzések, közben némán elmaradnak.
És fáradtan bár, de bánattól mentesen
célod előtt állsz tisztán, egymagadban.