Hozzám érsz, mégis távolinak látlak,
Mint hegytetőről szülői ház fényét.
Elmerengő szemeid reményét
Két párás ablak pislákolásának.
Néztem, ahogy lassan álmossá válnak,
Szűnnek a színek, s kettőnk kisregényét
Átlapozva, minden hamis erényét
Csak kitakarom, ha sóhajtanának.
Az okot akarom - nem részrehajlón.
Őrjítően kongat vészharangom,
Miközben tudom, csillapodnom kell:
Álnok tűz a lelkem, ha lelke sért,
De érzem, lesz egy szó, mi majd megkísért,
Síromig üldöz, ha nem most mondom el.