Álltam a parton,
ahol annak idején
a legelső randevúnk
volt…
néztem az eltűnt
kacagásod helyét,
a homokban-felejtett
kavicsok szótlan
duzzogását
és éreztem, ahogy
a mogorva szél
kikezdi az arcomat
csípett a hideg…
könnyes lett minden
emlék, én mégis
a szívem szórtam szét
mindenhol,
ahol a selyem-fényű
délutánokat színezte
szemeidbe az alkonyat…
álltam, mint egy szikla,
rezzenéstelen, szürkén,
magányosan,
mely fölé az ég
egyre sötétebb vásznakat
hajtogat…
Megjegyzés: Zizi / 2010-10-31