Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Megfestett tükörkép

, 381 olvasás, leguan , 3 hozzászólás

Ezerszín

- Látod… látod ott az arcomat, ott a szekrény üveglapján? Távolról nézve olyan aprónak tűnik. Mint egy porszem. Megvizsgáltam benne a melleimet is: sokkal kisebbek voltak, mint a valóságban. Mintha… mintha ott benn az üvegben, a légbuborékok közötti űrben, az én valóságomat láthatnám, nem azt az eljátszott valóságot, amelyik az álmaidban és a képeidben él, kedves Erhard - így szólt fátyolos hangján Kristina, és miközben elmélyülten kémlelte a szekrény üveglapját, felsejlettek előtte egy boldog élet végtelen lehetőségei.
Erhard izmos testét beragyogta a napfény, mellkasa hatalmas hegységként emelkedett a vágy horizontja felé, odakint, a láthatatlan szélviharban, lángoló rózsaszálakat öklendezett egy fekete babakocsi, és a diszkoszt vető szobrok hónaljában fehér hálóját szőtte egy kövérkés pók.
- Nyugalmat áraszt a jelenléted Kristina. Hiába is próbálom újabb rémálmokkal feltüzelni képzeletemet, csupán egyetlen vízióra tudok visszaemlékezni. Éjszaka volt, és az égen piros üveglapok lebegtek a Hold előtt, így az ezüstös fény vérvörössé válva ragyogott a sötétségben. Egy hosszú, kék asztalon feküdtél, fedetlen keblekkel. Az asztal körül fekete ruhás ifjak álltak, kezeikben édes mámort fakasztó faragott formákkal.
Majd lángok csaptak elő a falakból, vérvörös lángok, és a plafonról aranyláncokon függve egy vörös szemű angyal szállt alá, s láttam, amint a váratlan villanás hideg fuvallatként borzongatja meg testedet, majd lassan átadtad magad a boldogságnak, játékszerként jártál kézről-kézre, mint egy egzotikus, ismeretlen Csoda.
… éjszaka volt. A szavak törhetetlen páncélként védelmezték a lelkeket. A félelem nélküli csendesség hirtelen töltötte be a kicsiny szobát. Az ablakon beragyogott a csillagok fénye, és a vörös szőnyegen kis halmokká gyűltek az összetépett szavak.
Erhard álma győzelmet aratott a valóság felett. Szilárd karjaival elrabolta Kristinát, mint egykor Pluto a rémült Proserpinát, s a vágtázó lovak sörényébe rejtette a kétség gyöngyszemeit. Ártatlan gyilkosként álltak az Éjjel színe előtt… Az összegyűrt sóhajok elvesztek a végtelenben, és a legvégső roham vége után Kristina megalázott, szétszabdalt ikonként hevert a párnák szakadékaiba zuhanva.
- Holnap ismét megfestem a "tükörképedet"! Újra halhatatlanná varázsolom a valóságodat! - mondta Erhard, és fejét belefúrta az álom homokjába.
Kristina meredten kémlelte a szekrény üveglapját. Válaszokat keresett saját, üres tekintetében, de csupán aranyló oltárokon táncoló démonokat látott, ahogyan patáikkal izgató barlangokat tapostak az Időbe. Majd szemei megakadtak Erhard egyik, róla készült portréján… Vidámságot látott a tekintetében: férfi kezek által megmunkált, csalóka boldogságot. Lassan összehúzta magát, mint egy kisgyermek az anyaméhben, s megpróbált elaludni.
Az első madárfütty késként hasított át a levegőben, és a nap újra megismételni készült önnön pillanatait…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 334
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 369
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.2444 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz