Sokáig a hajnalt
kérleltem,
hogy felejtse el
azt a kéket,
tagadja le,
tagadjon ki belőle
minden emléket
mely épp olyan, mint
az a pillantásod
melyet szemeidbe
nekem színeztek
a fények
még előttem van
írisze, mely ha átöleltél
a csillogó tengerek
legmélyét idézte,
bele boldogan fúltam
s halnék nap mint nap
ma is,
abba a kékbe
azt a tekintetet,
mely nekem volt
végtelen óceán
s a vágyainktól
dagállyá-duzzadt
pillanatokat
mohón nyelte el
mondd…,
hogy felejtsem el?
mondd meg te,
azt a kéket
hogy felejthetném el
végre…?
Megjegyzés: Zizi / 2010-10-19