Mélybe taszított egy érzés,
nem figyeltél magadra,
ismételten elmerültél
gyötrelmeid mocsarába…
Valami mindig visszahúz,
sanyargatod közben magad,
gyakran visz lefelé az út,
s vad tűzre öntesz olajat…
Az egód szilaj, túl erős,
mitöbb, nem enged feledni,
sok alkalommal még legyőz,
és nem tudsz megbocsátani.
Vajon, mindezt meddig bírod?
Hiszen nem vagy mazochista…
A szomorú múltban tocsogsz,
s karjába veted önmagad.
A fájdalomtest enni kér,
és te még bőven adsz neki,
s ha átölel a szenvedés,
nem bírod múltad lemosni…
De miért kell, hogy így legyen,
s táplálod őt, mint jó anya?
Azt hitted, rég lerendezted,
mégis megkísért mosolya.
Ha ez még mindig nem elég,
vár a jövőért aggódás,
bővebben akkor sem mesél,
ha elé vágtatsz paripán!
A fájdalomtest enni kér?
Azért se adj többé neki,
hagyd a tűztánc bűvöletét,
engedd el a félelmeid!
Élj a mának, álmaidnak,
a múlttal többé ne törődj,
valósítsd meg vágyaidat,
és remélj mindenek fölött!
A most számít, s minden érzés,
mit magaddal majd elviszel,
meglásd, ki nevet a végén,
ha önmagadban így hiszel.
Az életed nem küzdelem,
nem sorsunk a máglyahalál,
szabadulj fel, légy független,
és átölel a boldogság!