A tehénbőgés elhalt!
Hallgatott kutyánk.
Fejés után bejött s lefeküdt
Nagyapánk.
Mi még ébren voltunk,
Rossz, városi kölykök.
Rettentünk a neszre
Tán csak nem az Ördög jött elvinni lelkünk,
Amikor rájöttünk!
A diófák sírnak.
Segítséget hívnak és engednek a kínnak
Ha szélzsandár vallatja,
Megtörnek és rínak.
Fagybilincsbe verve, dérkalodába,
Könnyük az utolsó levelük hullása.
Fújt a szél!
Ám nekünk, megnyugodott lelkünk,
S a félelmünk egyből, hipp-hopp! kihevertük…
Üdvözölt az árnyék, s már nem sírtak a fák,
Éreztük a falusi ősznek illatát.
Nem fenyegetett, hogy hajoltak az ágak,
Láttuk fejünk felett a vastag gerendákat.
Jöhet tűz, szél, árvíz.
Földrengés, ha ráz,
Mindig vigyáz reánk, megvéd ez a ház!
Bátorító szavunk igazolni látván,
Fellobbant a tűz a vén, rozoga kályhán.
Kutyát, kacsát festett plafonra és falra,
Lángja lovat lövellt, s ismertünk angyalra,
Kit már régen vártunk.
És a bizonyságunk,
Hogy szikra hullt a fényből,
Félálmunknak sűrű, óvó tengeréből,
És csak úgy egyszerre meleg lett az odú!
Éreztük elkerül bánat, bú és ború.
Álom s ébrenlét közt egy őzbak ugatott,
Elkéste szegény az alkonyatot.
Félig csukott szemmel lengettünk útlaput,
Ide álommanó, nyisd ki azt a kaput
Amin bemehetünk Álomországba…
Abba ahol nincs zűr, nincs zavar és lárma.
Harmatos hajnalon, mikor az ébresztő
Kakaskukorékos, zimankós, dermesztő,
Kinn a madárijesztő mosolyog és él,
Fújja szalmahaját a novemberi szél.
Vigyorog a balga,
Mert tudja és vallja:
Lehet, hogy most ősz van,
De nem tart míg a tél!
Megjegyzés: 2010-09-10