Mint panelházak
köveit az eső,
úgy emészt
zajtalanná mindent
az éjjel.
Borús kedéllyel
bámulom a cement
palotákat, s ammónia
szaga leng a széllel.
Itthon vagyok…
Azt hiszem betonná
váltam… világosból
sötétszürkévé
avanzsáltak…
… a gyarló cseppek.
Millió lámpa szeme
izzik aranyosan,
lecsordulnak
oldalán a
füsthegyeknek.
És emlékszem…
A lányra, kit
azt hiszem,
sosem szerettek.
Kit először
zokogni láttam…
Kiváltak könnyei
az esőből, s
fuldokolva
kiabáltak az olajos
pocsolyában.
Felpillantott, majd
elszaladt… s
nélküle összeomlott
e táj is.
De sosem feledem,
mert fájdalmát nálam
hagyva döbbentett
rá,
hogy ember
vagyok máris.
Megjegyzés: Emlék körülbelül 5-6 éves koromból.
2010. szeptember 28.