1798. június 15.
A május varázsa lassan tovaszállt, s vele a virágillatú ígéretek is.
- El kell, hogy engedj! Megfojt a szereteted Mary! - ezeket a szavakat mormogta pár nappal ezelőtt Henry Rosenburg, az előkelő Rosenburg dinasztia legifjabb sarja, s Mary most könnyeivel küszködve áll az ablak előtt. Az ablak felületén lebegő tükörképe valahogy idegennek hat a számára. Fülében még most is visszhangoznak Henry szavai.
- Mit vétettem? - kérdezi magától Mary. Miért szakadt szét az elszakíthatatlannak gondolt fonal? Ha most betoppannál… ha most belépnél az ajtón… talán inkább elzavarnálak jó messzire, mégha szívem mást is diktálna! Semmi sem ismétlődhet meg! Oh, mondd csak Henry: lehetséges lenne, hogy az érzelmek örök béklyóként fonják körbe testünket? Nem számítanak már az ébren töltött órák! Fölösleges komédia az élet! Mindig megérkezik az este. Mindig rám borítja fekete fátyolát, akárha gyászoló asszony volnék, ki férjurát siratja szüntelen! Az ablakpárkányon mozdulatlanul ülnek az órák. A kép, melyet szívem fölött hordtam, száraz kóróként lángol fel a fájdalom tüzétől.
Mary lassan kinyitja az ablakot. Hangtalan nézi az éjjelt, majd megszólal:
- A sötétség némasága pontos leképezése lelkem ürességének.
Egyszer csak egy hang szól hozzá, mely valahonnan nagyon ismerős:
- Mary! Csukd be az ablakot! Rettentő hideg ez az éjjel!
… akár egy sírverem…