Eszementnek fognak nézni, alig pár napja ültetted el a cédrusfáidat
és máris átülteted őket,
mintha itt jobb helyük lenne, mint pár méterrel arrébb,
hónod alá csapott múlttal felmész a dombtetőre
visszanézel, mint aki reszketeg ajakkal elhagyni készül e tájat,
mikor észreveszed, közösen vett fáitok, egytől-egyig mind kiszáradtak.
Jelzésértékű mindez, döbbensz rá, hogy nem volt áldás ezen a kapcsolaton,
mondom, ott állsz a dombtetőn, a pince fölött, s látod, hogy az egyik kis
libanoni cédrus ferdén áll, most le kell, hogy szaladj, le is szaladsz,
kiegyenesíted egy kis karó segítségével,
kedvesen megsimogatod zöldellő fejecskéjét,
míg az októberi Nap áttetsző fénysugarai átölelnek, s megérted azt is,
mindig a fényé a szó, az utolsó.