A pirkadat rácsodálkozott, majd végigcsúszott arcán.
El kellett mennem.
Arcát az üveghez szorította, de az hűvös volt, lélegzetének párája hold-alakot rajzolt.
El kellett mennem.
Láttam Őt. Szemeiben ringott az őszi erdő csendje:
egy pillangó, mi magával ragadta életünk minden csodáját.
El kellett mennem.
Lezárult szeme, ahogy az aljnövényzetre korom-szín hullám vetült, látta gyermeke szemét, éj-fekete szemét. Látta benne az elmúlást, a kétségbeesett élni akarást. Látta, ahogy kislánya elnyúl s a felhők felé költözik.
El kellett mennem.
Mikor kinyitotta, arany cseppek majszolták a bőrét, s az üvegfalat. Homloka végiggördült az álképen, karjai erőtlenül emelkedtek feje fölé.
Elmegyek. Itt voltam. Veled voltam, mindenem a Tiéd.
De most elmegyek. Vércsíkot húz lelkem így is.
Mire megfordultál, nem találtál.
Bárcsak sosem találtál volna rám.