Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Ma 2.

, 406 olvasás, Mona , 9 hozzászólás

Sajgó lélek

A pirkadat rácsodálkozott, majd végigcsúszott arcán.
El kellett mennem.
Arcát az üveghez szorította, de az hűvös volt, lélegzetének párája hold-alakot rajzolt.
El kellett mennem.
Láttam Őt. Szemeiben ringott az őszi erdő csendje:
egy pillangó, mi magával ragadta életünk minden csodáját.
El kellett mennem.
Lezárult szeme, ahogy az aljnövényzetre korom-szín hullám vetült, látta gyermeke szemét, éj-fekete szemét. Látta benne az elmúlást, a kétségbeesett élni akarást. Látta, ahogy kislánya elnyúl s a felhők felé költözik.
El kellett mennem.
Mikor kinyitotta, arany cseppek majszolták a bőrét, s az üvegfalat. Homloka végiggördült az álképen, karjai erőtlenül emelkedtek feje fölé.
Elmegyek. Itt voltam. Veled voltam, mindenem a Tiéd.
De most elmegyek. Vércsíkot húz lelkem így is.
Mire megfordultál, nem találtál.
Bárcsak sosem találtál volna rám.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 295
Regisztrált: 1
Kereső robot: 21
Összes: 317
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.201 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz