Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A bosszú

, 505 olvasás, leguan , 8 hozzászólás

Felnőtteknek

Mindig is sötét bőrű gyerek voltam, rövid, ám göndör fekete hajjal. Anyám sokszor mondta nekem: - Sötét vagy Irene, mint az éjszaka! Sötét és ronda is, mint a bűn! A húgom, Anne, pontosan az ellentétem volt. Fehér volt a bőre, mint a friss, decemberi hó. Azt mondták róla, hogy Ő egy igazi angyal, maga a megtestesült, isteni tisztaság.
Mindketten eleven gyerekek voltunk, így ha alkalmunk nyílt rá, mindig elkövettünk valami csínytevést. Mivel anyánk mindig részegeskedett, naponta többször is a pohár fenekére nézett, így szinte tudomást sem vett rólunk. A falu határában éldegéltünk egy kis kunyhóban, igen szerény körülmények között. Ám hiába laktunk távol az emberektől, mégis mindenki jól ismert minket, és mindenki tudott az állandó veszekedéseinkről is.
Egy hideg téli napon, amikor délután kimentem játszani, egy bokor tövében rábukkantam kedvenc háziállatom, Ambrosia mozdulatlan testére. Ambrosia egy huncut macska volt, és talán az egyetlen barátom is. Ott feküdt szegény előttem, s a friss hóba vörös foltokat festett a vére. Aztán a bokor mögül előlépett Anne, s diadalmasan mosolyogva így szólt: - Csak hallani akartam, hogy milyen hangjuk van a macskáknak, ha félnek! - mondta, majd a földre dobott egy hatalmas, véres követ és odábbállt.
Mikor leszállt az éjjel és Anne végre elaludt, meggyújtottam egy gyertyát. A kis láng boldogan táncolt a sötétben. Kezembe vettem az ollót, amellyel a hajunkat szoktuk vágni, és belopakodtam Anne szobájába. Lassan közelebb hajoltam hozzá, hogy le tudjam vágni a haját olyan rövidre, hogy legalább fél évig ne mehessen ki az emberek közé, hiszen a gonoszságánál csak a hiúsága volt nagyobb.
Lassan sikerült elvágnom a copfját, és határtalan örömöt éreztem, ám nem vettem észre, hogy közben a gyertya lángja meggyújtotta Anne haját! Anne sikítva riadt fel álmából, megpróbálta a takarójával elfojtani a lángokat, de nagy rémületében a földre ejtette azt, én pedig mozdulatlanná váltam a félelemtől!
Soha nem fogom elfelejteni az égett bőr szagát! Megdermesztett a rettenet! Hófehér bőre először vörös lett majd sercegve pörkölődtek a szövetek, és a szobát förtelmes bűz töltötte meg. A tűz gyorsan tovább terjedt. Ekkor magamhoz tértem, és megpróbáltam eloltani a lángokat, sikertelenül. Anne ájultan feküdt az ágyában, de még életben volt. Minden erőmet összeszedve sikerült kimenekítenem a házból, azonban anyánkat, aki részegen horkolt egy öreg fotelban, már nem tudtam megmenteni.
Ettől az éjszakától kezdve szörnyű gyötrelemmé vált az életem! Az emberek azt suttogták, hogy bizonyosan gonosz vagyok, mivel megöltem anyánkat, és a testvéremet is megpróbáltam átküldeni a másvilágra, s bár a prefektus balesetnek nyilvánította a történteket, a falu lakosai nem hittek az ő szavának sem, egyre csak gyártották a vadabbnál vadabb elméleteket anyám tragikus halálával kapcsolatban.
Sokáig emésztett a bűntudat anyánk halála miatt, és az emberek továbbra sem könnyítettek szenvedéseimen. Azt mondták, én vagyok a Sátán leánya. Anne lassan kezdett felépülni, és bár az emberek előtt úgy tett, mint aki megbocsájtott nekem, sőt, idővel kicsit sikerült lecsillapítania az ellenem fordult lakosságot is, mégis, ha kettesben maradtunk, folyamatosan bántott, ütlegelt és megalázott, ahogy csak tudott. De nem tehettem semmit. Az emberek, úgysem hittek volna nekem!
Hatalmas megkönnyebbülés volt hát, amikor pár évvel később Anne elhagyta a falut. Olyan pletykák keringtek róla a faluban, hogy a király szemelte ki magának, aki azonban nem akart mutatkozni közöttünk, ezért titokban szöktette meg Anne-t. Azt suttogták, hamarosan királyné lesz belőle! Én csupán buta pletykának gondoltam, és nem törődtem véle.
Aztán egy reggel hatalmas lábak dobogására ébredtem. Fegyveres katonák masíroztak a kertben, majd benyitottak a házba. Megdöbbenve figyeltem őket. Megragadtak és betessékeltek egy hintóba, és csupán annyit mondtak: - Anne látni kívánja Önt.
Nagyon hosszú volt az út, furcsa tájakon vágtáztunk a hintóval, sziklás meredélyeken, kopár pusztasaságokban, de végül két nap múltán megérkeztünk a palotába.
A kastély belseje telis-tele volt szebbnél-szebb kárpitokkal, hatalmas asztalok sorakoztak roskadásig megpakolva finomabbnál-finomabb étkekkel. Ámulva figyeltem ezt a földöntúli pompát. Majd betessékeltek egy terembe, amelynek falát fehér kárpit borította, és egy hosszú asztalnál, hófehér ruhába öltözve, furcsa nemesemberek ültek, szemükben a megvetés pokoli parazsával. Aztán megláttam Őt. Az asztal végénél ült, arcát sátáni mosoly torzította. Majd felkelt, kezeivel reám mutatott, és így szólt:
- Lássátok hát! Ő az, akiről annyit meséltem Nektek! Ő az én kegyetlen testvérem! Ő okozta anyánk halálát! Ő az, aki megrópált elégetni engem gyerekkoromban! Ez egy gyilkos, egy tébolyult! Csak akkor lehetek boldog, ha végre bosszút álltam rajta!
Két férfi közelített felém és hosszú vas-pálcákon tartva két izzó vascipőt tettek elém. Hirtelen három katona leszorította a kezemet és a lábaimat, s belenyomták lábfejeimet az izzó vascipőkbe! Pokoli fájdalmat éreztem! Keservesen üvöltöttem, szemeimből hullottak a könnyek. Ugyanazt az iszonyú szagot éreztem, mint aznap, amikor anyánk meghalt. Anne kacagva rám parancsolt:
- Táncolj csak, te gyilkos! Táncolj csak, te átkozott!
Lassan kezdett elhomályosodni a világ. Mindent vörös színben láttam, a fájdalom elkezdte szétmarcangolni a tudatomat. Anne mozdulatlanul állt előttem, s arcán egészen rémisztő, mi több, groteszk alakba görbült a mosoly. Nem is mosoly volt ez már, hanem a pokolban lakó démonok szörnyű vigyora. Majd minden elsötétült előttem.
Nem tudom mennyi ideig maradhattam öntudatlan állapotban, de amikor magamhoz tértem, egy hideg vas-ketrecben találtam magam. Mellettem egy tányérban, étel gyanánt, romlott, bűzös húscafatok hevertek. Kínomban üvöltöttem, mint egy vadállat, de csupán gúnyos kacajok szálldostak felém. Majd hallottam, amint két férfi hangosan beszélget:
- Holnap is ilyen jól táncol majd a kicsike? - kérdezte az egyik.
- Holnap sokkal jobb lesz, hidd el! A királyné biztosított róla, hogy a holnapi mulatság sokkal jobb lesz, sőt, egyenesen feledhetetlen! - szólt a másik, és borzalmas kacajban törtek ki mindketten.
Összegörnyedve zokogtam a ketrecben. Körülöttem kövér patkányok mászkáltak. Ó Irgalmak Atyja! Súlyos ökölként vágott agyamba a felismerés: sorsom immár a biztos és megmásíthatatlan halál.
Egy gyermekkori, tragikus kimenetelű csínytevés okozza hát keserves vesztemet…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Felnőtteknek
· Kategória: Novella
· Írta: leguan
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 190
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 222

Page generated in 0.1436 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz