Összerakom arcod.
Merev esték feszült pillanataival
vésem szobrozott sötétem.
A homorú éj vájatában
kopott arany-álmom
még
merészen vet
reményből szított hullámot a partra.
Ahogyan azt akkor
ünneplőben öltött szemed is akarta.
De hajnalra, mint szivárvány
a kitisztult égen,
halványul
kupolája alatt morzsányi létem.
Állnék pedig ott, most is előtted,
ugyanúgy
ferde mosollyal,
világod
hímzett idegenében, érintetlen.