Mellette arany-lágy az élet árnyéka
s nem elképzelt - valóssá teremtett -,
hogy csak lecsukott szemhéja alatt
foganhat a leendő fény − mely örökre megmarad.
Felette önmagába zárul még a nap is. Milliónyi sugara összezsugorodva.
Szégyenkező játékkal kuporodnak ajka sóhajába. Ő az élet arca…
Majd tudatodon átsuhan, mint selyem gondolat-fátyol,
hogy lehetnél bárhol, de akkor kizárva lennél az Éden szív-paradicsomából;
s ahogy egy pillanat nyom-morzsája kétszeres áhítattal szakadt
átlibbensz minden érzésen – mi imádat tér-hajlékából fakadt.
Kebleden pihen. Ránézel. Mint mosoly- mámorban ringatozó ébredés,
önkívületében ezernyi tündér-tükrözés. Suttogod: - Kifejezve ez oly kevés.
Lelkedből zihál pajzán hevességed.
Kényeztetnéd, édelgetnéd… de csak nézed.
Ujjbegyekkel cirógatva, szájnedv-csókkal átitatva
bőr-tánc s verejték-rezgés hullámozva…
- adná az érintés jelét, de te elégikus kábulattal
vágy-álmodra alélsz, majd hirtelen feleszmélsz mint kit csoda-fordulat csal.
Csábít a szenvedély. Mégis, még magadtól is félted.
Szantál tűz lángok, forró sejt-nyalábok. Körülötte kéj-odőr. Belélegzed.
Teste körvonalán szerelem szítta
orgazmus-kripta friss illata.
Idő-töredék súlya alatt érzed,
több mint végzet −
egész lényed az övé maradt.
Túlvilági mágia. Az önzőséged - csillagok útján - fekete lyukba szaladt.
Erebusz titánjaként erőd már csak hamu-fáklya
- amit mennyek országáig emel egy ambrozián lányka…
***
Önmagunk sík-keresztje
soha nem lesz háromdimenziós szeretet-ereklye!