Visszakértem volna a percet is tőled
mely sikított az elalvás előtti fényben…
Hogy te miért változtál meg ennyire…
Talán megújulásban látja az ősi szépség
hisz te voltál nekem, mint a másik
ki szomját védtelen sikolyba mártva
ugrásra készen borult e gyönyörű tájra.
De istenem, ha tudni véled a vádat
mi minden léleksziromra hajlását
napközelben úgy feszíti bennem eléd,
hogy szégyenkezve nevetni próbál a jó,
s kínok közt járja át mindezt a szó.
Ne keresd bennem azt mi megkísért
mert ha teremtőm nem szavát hallom,
oda kísérem porrá vált lelkemet
hol kikelet s cinege hangja szól,
s feledek minden mást, ami jó.
De te, ki örök vagy s bennem is élsz
simogatod a vágyak tengerét.
Géniuszod, mint Hamvas Béla bácsi
s más érdemben gondolkodó,
létünkre varázsszivárványt tűz.
Vissza a kertbe, mint álmokat fűz,
lelkünket megsóhajtja, mert élsz…
Biztat, nemesit és szívből kér,
a legszentebb alkonyatkor.
Vigyáz a várva vártra mi félt-
Ami azért volt benned is jó
Mert én is, és te is a miénkért
mint eskü voltunk, vagyunk,
és leszünk és így haladunk át
lélektájon virágozva, álmodozva.
Online látogatók:
Látogató: 163
Regisztrált: 3
Kereső robot: 40 
Összes: 206
Jelenlévők:
