Felriadtam éjjel. Elszégyelltem magam. Éreztem azt, hogy pusztítani kell. A "bizonyítékokat". Gyorsan törölni az üzeneteket, vagy bármi, ami erre a rémségre emlékeztet…
Már megint hülyét csináltam magamból.
Kapkodtam a levegőt.
Kattog az óra.
A nyugalom perce.
Visszaaludtam.
Büszkeség nélkül ébredtem.
Az előző nap emlékei beözönlődtek a fejembe.
A szemem fáradt az esti sírástól.
Éjszakai gondolatok újragondolása.
Nem. Nem. Hiszen nem kéne szégyellnem magam.
Hisz csak azt mondtam ki Neki ami épp meglepett, és megbántott.
Hisz Ő megbántott. Fájdalmat okozott.
Nem, nem, nem! Soha nem fogom kimondani az ami fáj.
Büszke leszek! Hideg leszek! Kemény leszek!
A szemem áruló.
Hová lettél büszkeségem.
Es most, mert fáj, mert szeretlek, mert nem akarlak elengedni, mert nem akartad megérteni, és úgy sem tennéd meg.
Tőled.
Bocsánatot kérek.