Rózsakertben sétáltam egy májusi napon,
Megszúrt egy rózsa, nem véreztem nagyon
Ám mikor hazaértem, éreztem méreg volt,
Mi ujjam begyébe sunyi módon behatolt.
Ez a méreg oly édes volt, mint méhek számára a méz,
S mint a görög istenek étke, mi minden halandót megigéz.
Lángolni kezdett szívem, lelkem nyugtalan volt
Futni akartam valahova, hol a boldogság dalolt.
Táncolt szívem, énekelt, fordult és, perdült
A láng egyre jobban égett, szikrákat hányt
Az ifjú kivel együtt vigadtam, ÉLTEM a halált
Egyszer csak elfáradt, nem szólt semmit, leült…
A zenének vége lett, csend következett
Nem értettem miért nem akar táncolni
Elfáradt tán, ideje pihenni?
S kiderült, ropja, ám nem Velem.
Másra lelt Ő, egy másik virágoskertben…
A méreg, mely egykor oly bódító volt,
Szívembe rohant, s ott bénító jeget ont
De a tűz még ég e lányban,
s kitudja meddig lesz e fogságban…
Mert ha a jég kiolvad, vízzé változik.
S tudja mindenki a víz erősebb mint a tűz…