Kifeszített utak mentén rám mosolygott napsugár,
fakó, öreg tájnak, rétnek csókot ad a múló nyár.
Szedi lábát, veszély les rá, s vágtat kés-hegyek közé,
ott végzi be, rubin álmán hajtva álomra fejét.
Hű szolgái sorakoznak, több ezren, ha vannak ők,
kérges kézbe szorul máris ártó tövis, szikla-tőr.
Vitéz fáknak koronáját sóhajom, ha zúzza szét,
s arany-narancs tengerárba fullad ezer falevél.
Táncolnak a szép emlékek, virágszirmú szemeik
fürkészik a messzeséget, s lépteimet kergetik.
Jajongnak, ha engem látnak, visít lényük, reménnyel
nem él az, ki fantom-arcom köszönti ébredéssel.
Bronzpalástot ölt a föld, hová lett úri smaragd?
Elhagyta azt, menekülvén, mikor tőlem elszaladt.
Hiába futsz, hiába futsz tőlem innen messze el,
én csak szólok, érted egyszer helyettem is ő jön el.
Titkok hunynak ki a szélben, hullajtják az ágaik,
víg tivornyák, skarlát fényben úsztak rég a lángjaik.
Zizeg léptem, ónos álom hideg szárnyán suhanok,
s nyomomban csak fáradtságot, árnyat, sóhajt, bút hagyok.
Szónok vagyok, üres szónok, szívem-lelkem nem ragyog,
szemem mélyén, olvadt színben, remény tükre megfagyott.
Romlott szavak fűznek hálót, bitót csont-torkom köré,
nem bújhatok, nem bújhatok őrző boldogság mögé.
Nyitom számat, s röppennek lám sáska rágta kínigék,
hallgassátok, mit óhajt a szolgahajcsár rideg tél.
Viasz bőre, fagyos-pőre, vágyja már a napot, s bősz,
ezért küldte el hozzátok öreg bábját, lám… az Őszt.
|
Online látogatók:
Látogató: 91
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17 
Összes: 108
