Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Szellemvasút (újított változat)

, 351 olvasás, Memento , 0 hozzászólás

Misztikum

EGY ÉRZÉS AZ EQUILIBRIUMBÓL


Már nem emlékszem, hova indultam. Elakadtam út közben, és nem mindennapi dolgokat láttam.

Elindultam lefelé a Hatvan utcán. A környék szörnyű. Folyton találok ott valami szokatlant, ami legtöbbször negatív. Ott még egy döglött macska is sokkal brutálisabban néz ki, mint máshol. Nem értem az embereket, egyszerűen elsétálnak a szörnyűségek mellett, mint valami gépezet. Észre sem veszik, de ha mégis, nem érdekli őket. A meló mindennek elébe kerül, és mi csak szaladunk jobbra-balra, mert azt akarjuk, hogy minél hamarabb túl legyünk azon, amit nem lehet befejezni.
Ellenben akadnak néhányan, akik nem siethetik el a dolgokat. Mint az a művész, akit a minap láttam alkotás közben. Szegény, olyan törékeny volt, minden jel a hiányosságaira utalt. Néhány szőke szál kószált a fején, szinte már átlátszón, sovány arca pedig már ahhoz is fáradt, hogy ráncosodjék. De a keze volt a legértékesebb része: azzal színezte a vászon felületét. Szerettem volna meglesni a képet, de nem engedték. A kislánya sürgött-forgott körülötte. Beállította a keretet, azon meghúzta a csavarokat, adagolta a festéket, ecsetet, és szemmel láthatóan jóval több élet csöppent belé, mint az apjába. Arcbőre ugyanúgy elsápadt, de a szénfekete hajtincsek függönyként sűrűsödtek előtte. Így csak pillanatok által rajzolódott ki előttem, milyen szép és finom, mintha ő maga is egy alkotás volna.
Mérhetetlen gondoskodással látta el apját, leste minden óhaját, de a többi embert nem szerették. Csak suttogtak és azt is külföldi nyelven, nehogy valaki bepillantást nyerjen ebbe az alkotószerkezetbe. Akármennyire sugárzott az eltökéltség a leány arcáról, én tudtam, hogy rosszul döntöttek. Nem ide kellett volna jönniük.
Próbáltam bizalmasan közeledni, de csak rideg pillantásokat kaptam. Megadtam hát nekik az örömöt, és elfordultam. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha egy helyben állok, és majd titkon lesem őket. Ekkor megdöbbentő esemény tárult elém. Az a lány, aki eddig a gépezet stabil alkotóelemét képezte, most széthullani látszott. Fakó arca matt fehérre váltott a rémülettől, és tanácstalanul rángatta az apját. Valami történt, ő pedig, a jelek szerint képtelen volt önálló döntéseket hozni. Apja viszont az életre volt alkalmatlan, járni sem tudott, egyedül az alkotáshoz értett, de ahhoz is csak titokban, mások elől elrejtve.
Lépnem kellett, de nem tudtam, merre induljak. Megint lemaradtam, nem láttam mi történt, épp el kellett fordulnom. Bosszankodtam, hogy egy komplett idióta lesz belőlem, ha megkérdem, de muszáj volt, így elkaptam egy járókelőt.
- Mi történt?
- Katasztrófa! Meneküljön kislány!
Kislány? Én? Vagy ő? Ezen már nem tudtam töprengeni, mert hirtelen felgyorsultak az események.

Egy robbanás.

Néhány tízemeletes panel az égnek ütközött, majd egy templom kíséretében darabokra hullva földet értek a belvárosban. Mi alig néhány méterrel arrébb álltunk, és rögtön szedtük a sátorfánkat. Ott kellett hagyni mindent. Az eszközöket, az állványt, a képet. A kislány vállára vette az apját, és menekültünk. Szaladtunk, s hallottuk magunk mögé becsapódni a törmelékeket. Óriási zajjal voltak. Szegény gyermek, majdnem összerogyott. Hiába volt a terhe olyan vékony és törékeny, mint egy virágszál, annál inkább vigyáznia kellett rá. Nem csak, mint egyetlen rokonára, de mint egy utolsó lehetőségre, hogy megóvja a tehetség szellemét. Már ő is félt.

Csend lett. A robbanások elmúltak. Egyedül maradtam, mindenki eltűnt. Egy karcolás sem volt rajtam, már a futást sem éreztem a tüdőmben. Elindultam túlélőket keresni, és egyúttal felkutatni, mi történhetett.
A város annyira megváltozott, hogy nem tudtam megmondani, hol lehetek. Több tucatnyi ház eltűnt, csak a törmelékek maradtak. Óriási betonrétek keletkeztek, és az egész város egy nagy placcá formálódott. A síkságot megtörték a hatalmas és mély repedések a talajban, amelyek azt sugallták, mintha megnyílt volna a Föld.
Nem sokára elértem a belvárosba. A főtéren furcsamód minden ép maradt, sőt, a templom szebb volt, mint valaha. Bizarr okból, ezúttal egy ravatalozóra emlékeztetett. A porfelhő mögött emberi alakokat véltem fölfedezni, akik hozzám hasonlóan járkáltak a saját lábukon. A törmelékek alatt azonban rengeteg ember feküdt. Hallottam, ahogyan az emberek beszélték, hogy keressünk túlélőket, mások szerint már hiába, mert ha elmozdítjuk róluk a törmelékeket, az akár a halálukat is okozhatja. Eddig csaknem sokkos állapotban voltam, talán azért nem fogtam föl mindent. Nem féltem, én magam is gépezetté váltam. Csak az hajtott, hogy megtudjam mi történt, és hányan maradtak életben. Majd szépen előbukkantak a saját érzelmeim, és nyomban fölhívtam a kedvesem, hogy megtudjam, mi történt velük. Nem vette föl, pedig már ötször kicsengett. Kezdtem kétségbe esni. Majd a hetedik után fölvette, és hangjából meglepő vidámság áradt.
- Jól vagy, Kedves? Ugye semmi bajod nem történt? - kérdeztem.
- Semmi, jól vagyok, miért, mi bajom lenne? - a szám is tátva maradt ettől a reakciótól.
Ismertettem őt az elmúlt félóra eseményeiről, de elmondása szerint ők nem érzékeltek semmit. Azt tudtam, hogy messze vannak a belvárostól, de ezt még a szomszéd falvakból is látniuk kellett az embereknek. Mindenesetre megnyugodtam, hogy jól vannak. S valamilyen okból úgy éreztem, hogy a családomnak sincsen semmi baja.

Végtelen szomorúság kezdte betölteni a várost. Aki életben maradt, szép lassan fölfogta, hogy mi történt. Az a rengeteg ház, otthon, az a több száz ember. Nem is tudtuk, mihez kezdjünk. Félő volt, hogy még nincs vége. Végül az emberek elindultak. Tömegesen, egy közös cél felé közeledtek. Ennek megörültem - biztos kitaláltak valamit - utánuk eredtem.
Mikor közéjük értem, megállapítottam, hogy rengetegen vagyunk még, de ők feltűnő nyugalommal, csendben haladtak. Esetleg arra számítottam volna, hogy a még megmaradt lakosság pánikszerűen fog szaladgálni, de ők csak szépen meneteltek. Maguk elé néztek, és meg sem szólaltak. Ez számomra rendkívül bizarr jelenség volt, inkább meg sem szólítottam őket. Ahogy haladtunk, egyre többen csatlakoztak. Végül elértünk egy épülethez, ami valami intézmény lehetett. Óriási tömegben mozgolódtak, ki-be járkáltak, mint egy hivatalnál. A fiatalok sokasága felidézte bennem a középiskolai szüneteket, azzal a különbséggel, hogy ők itt nem beszéltek semmiről és nem is csoportosultak társaságokba. A hangtalan sodródó tömegben egyszer csak szembe jött velem az a törékeny művészlélek, aki reggel kiszolgáltatta magát a lányának. Üres tekintettel, maga elé bámulva közeledett felém, ezúttal már a saját lábán, bennem pedig kigyulladt egy szikra:
Ezek az emberek itt a halottak szellemei!

Szerettem volna elájulni, de nem lehetett. Attól féltem, hogy ennyi halott között én sem kelnék föl élve. Muszáj volt erőt vennem magamon. Ha ezek észreveszik, hogy én élek, biztos el akarják majd ragadni a lelkem. Meg akartam tudni, mi célt szolgál ez a hely. Beljebb sodródtam, és elnyelt minket az épület előcsarnoka. Láttam, hogy átmennek egymáson, ha kell, ezért vigyáztam, hogy egyikük sem érjem hozzám. A tekintetem a padlónak szegeztem, és amilyen halkan tudtam, olyan hang nélkül osontam, velük együtt.
A lépcsőhöz érve több nehézségbe kellett ütköznöm. Egyrészt mert nem lehetett eldönteni, hogy a lépcső fölfelé, vagy lefelé halad. A lépcsőfokok úgy sorakoztak, akár az egymás mellé állított hosszúkás háztetők. Nem volt magas, de nekem a csúcsokra kellett lépnem, mert szemben a többiekkel, énrám még mindig hatott a gravitáció. Fejem fölött egy plafon, mellettem egy fal kísért végig, esélyem nem volt menekülni, se visszafordulni. Időközönként át kellett haladnunk egy ellenőrzőn, amely talán a magamfajta betévedt élők miatt volt felszerelve. Számomra képtelenség lett volna átjutni ezeken a küszöbnyi réseken, melyek egyre csak szűkültek, a szellemeket pedig simán beszippantotta, mint a levegőt, majd a túloldalon kieresztette. Én mindenkit láttam, de engem senki, ha csak épp nem néztek rám titokban. Ezt kihasználva annyit tehettem, hogy mindig bedugtam a lábam, amennyire befért, majd kihúztam, utána pedig egyszerűen átléptem az ellenőrzők felett.
Pókerarccal folytattam tovább utamat: egy szikra érzelem, annyi sem látszódhatott rajtam. Útközben sajnos nem egy ismerős lelke jött velem szembe. Zavartak voltak. Lehet, hogy többségében semmi nem látszott rajtuk, de én elkaptam egy-két pillanatot, amely a teljes értetlenség erejével rántotta le arcukról sablonos maszkjukat. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy össze ne essek. Borzasztó lelki erőt kívánt tőlem ez a megpróbáltatás, de nem szabadott feladnom.

Az utolsó rés annyira kicsi volt, hogy a kisujjamat sem tudtam bedugni rajta, ezért megvártam, míg oszladozik a tömeg, majd fölötte átsuhantam. Hála istennek balról eltakart egy kuka, jobbról pedig egy oszlop. Persze a szellemek nem szemeteltek, és hirdetéseket sem olvastak.
Megérkeztem, láttam a síneket. Olyan volt, mint a metrónál, és itt is kalauzok irányították az embereket. Feltételeztem, hogy már ők sem éltek, viszont beszéltek, rendes emberi hangon.
- Az egyes vágányról induló járattal megtudhatják, mi okozta halálukat, a kettes járattal kitörölhetnek egy rossz emléket életükből…
A vér is meghűlt bennem. Miféle vonatok ezek? Döbbenésem miatt nem hallottam merre visz a harmadik, ellenben a negyedik nyomban megfogott:
- A négyes vágányról induló vonat egyenesen a múltba visz.

Hihetetlen. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán rajtam kívül még senki nem jutott el ezen az állomáson idáig, de annak a gondolata, hogy megsértve a fizika és egyáltalán a tudomány törvényeit, eljuthatnék a múltba, valósággal megmérgezett. Nem bírtam ellenállni, azonnal jegyet akartam szerezni. A bliccelés meg sem fordult a fejemben. Ilyen szent járatokon, biztosan lebuktam volna, pláne ha kiderül, hogy élek. Ki tudja, mi várt volna rám. Gyorsan elindultam valamerre, hogy minél hamarabb jegyhez jussak. Fölmentem egy lépcsőn - ezúttal normális fokok segítettek utamon - ám a folyosókon "igazi" zsúfoltság várt rám. Természetesen átmehettem volna rajtuk, de mint említettem, nem mertem kockáztatni, hátha emiatt is kiszúrnak. Semmit nem értettem az ajtón lévő kiírásokból. Vastag, hullámos üveglapok tették ki az ajtók felső felét, ahol mindenféle számok és információk sorakoztak, de nem árulták el, hogyan kaphatnék jegyet a vonatomra. Egyszer megpillantottam egy zöld lapocskát, rajta egy 4-es számmal. Mellette az üvegajtó mögött mozgó árnyakat láttam. Eddig nem is gondoltam, hogy ilyen ajtón keresztül is meg lehet látni őket, holott egy élőt is elég nehéz lett volna kivenni. Nagy merészen benyitottam, és szembe találtam magam egy kis hölgyikével. Úgy nézett ki, mint egy idősebb titkárnő. Rutinosan megszólított:
- Mi a problémája?
Elsuttogtam neki.
- Hogyhogy nincs meg a jegye? Mindenkinek megvan. Lehet, hogy adminisztrációs hiba. – Oldalra vetette pillantását, majd a szemembe nézett és nyomatékosan megkérdezte: - Biztos, hogy jól töltötte ki a jelentkezési lapot?
Jelentkezési lapot? Te jó ég! Gyorsan válaszolnom kellett valamit.
- Persze. Csak elvesztettem a jegyem. Szeretnék kérni egy másolatot.
Ez bejött, ugyanis a nő arra kért, hogy várjam meg kint a folyosón. A szívem úgy lüktetett, mint egy gyári dugattyú, szinte már a tenyeremben éreztem a jegyet, s azzal együtt az egész világot. Hátrálva mentem ki a folyosóra, s a nő már jött is utánam. Épp, amikor készült becsukni maga mögött az ajtót, a dzsekim könyöke halkan hozzásimult a falhoz. Megdermedtem. A nő szemei elkerekedtek, s hihetetlen meglepettséggel, fojtott hangon megszólalt:
- Maga él!
Ekkor már verejtékeztem. Elhagyott az erőm, és kezdtem pánikba esni. De a titkárnő nem leplezett le mindenki előtt, hanem karon ragadott, és kis csontos kezével erősen és határozottan vonszolt kifelé az épületből. Siklottunk. Nem tudtam, hogyan tudott megérinteni, de abban már biztos voltam, hogy a vonatra nem tudok fölszállni. - Az a halottak kiváltsága - gondoltam - itt minden halott a robbanások miatt veszítette el életét. De ők ezt nem tudhatták. Már nem is érdekelt, ha meglátnak, nem éreztem már teljesnek az életem. Csak fájdalmat és szomorúságot láttam. Elhunyt barátaim arca lebegett előttem, ahogyan kétségbe esett tekintetük a semmibe nézett. Én csak szemeimmel suttogva szóltam:

"Itt voltam köztetek, és nem tudtam nektek segíteni! De kaptatok még egy lehetőséget. Mintha egy hatalmas erő értetek küldené ezeket a vonatokat, hogy egy emlék elrendezésével lelketek békét nyerjen. Engem egy rendhagyó révész húz ki az alvilágból, visszaadva érzelemmel dús életem, ahol lélegzem, és beengedem a napfényt. Had vigyen. Megannyi kérdésre találhatom még meg a választ, itt, a Földön: a múlt helyett a jövő tárul majd elém."

Évek teltek el azóta, hogy kis városunkban ez az esemény megtörtént. Az emberek szépen helyreállították a károkat, és friss földet szenteltek a halottak lelki üdvéért. Számos gyászolóval találkoztam, de én közel sem szenvedtem annyit, mint ők. Nem mondhattam el nekik, amit tudtam, úgysem értették volna meg.

Hanem egy szép májusi reggelen sétálni indultam, és hirdetőoszlopon, egy kuka mellett, megláttam azt a fekete hajú szépséget, akiről az óta sem hallottam semmit.

"A világhírű színésznő és egyben városunk gyöngyszeme, ismét hazatér földkörüli útjáról, és a főtéren a templom előtti színpadon, a nemzetközi zenekar és elsőszámú színésztársulata kíséretében élőben adja elő legismertebb musicaljét, a Szellemvasutat, melyet azoknak is ajánlunk, akik nem hisznek a szellemekben"

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Novella
· Írta: Memento
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 190
Regisztrált: 0
Kereső robot: 32
Összes: 222

Page generated in 0.4593 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz