A kísértet
Ó, Te Borzalmas Mindenség! Molly fájdalomtól égő lelke minden éjszaka visszatért, mint ahogyan a hűséges ebek térnek vissza újra és újra hőn imádott gazdáik sírboltjához, ám többé már nem volt egyedül!
A sötétségből kicsiny porcelánbabák szomorú arcai néztek át a házban terjengő félelem füstködén, s a halott kisleány egyre csak anyját szólította, a düh és a bánat szorítása viasz-könnyeket préselt szemhéjai alól.
A házam immár egy kísértet otthona lett, egy kísérteté, akinek emlékét a keserű tehetetlenség férgei rágták. Ott élt hát Molly körülöttem, a falak mélyén, a tükörben, minden hangban, és a fagyos levegőben.
Kicsiny lelke nyugtalanul bolyongott és éjszakánként zokogva beszélt a babákhoz, mintha tőlük remélné a soha el nem érkező megváltást.
De az ódon falak között, mint egy gonosz árnyék, ott bújkált még Molly anyjának fekete őrülete, türelmetlenül bolyongott, mint egy manifesztációra váró, fájdalmas és sátáni emlék…
És az Idő folyama magával sodorta a hónapok gyönge tutajait, s a ház nyugtalan kísértetek otthona lett. Éreztem, immár nincs maradásom ezen az elátkozott helyen. Összepakoltam hát, és úgy döntöttem, elutazom a nagybátyámhoz. Mielőtt kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem.
Molly ott állt a hallban. Szorosan magához ölelte a babáit, türelmesen várt az éjszaka mélyén, és mielőtt végleg kiléptem a házból, még utoljára hallani véltem a kislány pokoli ígéretét:
"Anyám! Nemsokára eljön az én időm, hamarosan végleg megszabadulok Tőled…"
Vége az utolsó résznek.
Online látogatók:
Látogató: 65
Regisztrált: 1
Kereső robot: 17 
Összes: 83
Jelenlévők:
